Bár jobban tetszett, mint az előző regény, ezt sem sikerült megkedvelnem. Végig azt vártam, hogy a történet valahova azért tart, lesz valami katarzis a „nagy találkozás” megtörténtekor, mikor látszólag a különböző, de mégis összefüggő szálak találkoznak, azonban számomra ez elmaradt. Magamban mosolyogva megállapítottam, hogy itt is inkább egyfajta bolyongásnak, útkeresésnek lehettünk szemtanúi, ahogy a szereplők megpróbáltak boldogulni egy új, megváltozott világban.
Azzal egyet tudtam érteni, hogy azok, akik már az új világrendbe születtek bele, könnyebben alkalmazkodnak, mert nem ismernek mást, ez akár a ma is igaz, ha a generációk közötti különbségeket nézzük, gondolva arra, hogy az idősebb korosztály nehezebben boldogul a mai technikával (pl. okostelefonok), a legfiatalabb generáció pedig már nem tudja mi a floppy, vagy hogy a kazettának van/volt A és B oldala.
Bevallom azért azt nehezen fogadtam el, hogy miért nincs elektromosság, ha „csak” egy betegség söpört végig a földön, hiszen a világ összes mérnöke csak nem esett áldozatul… Kicsit olyan érzésem volt, mintha az útkeresésekhez mindössze hátteret kreált volna az írónő ezzel az apokaliptikus vírussal, talán jobban is kidolgozhatta volna.
A szereplőkről nem tudtunk meg túl sokat, nem kaptak mély hátteret, úgy éreztem csak egy-egy tulajdonságot emelt ki belőlük az írónő, a nőcsábász bizonytalan Arthur, a késdobáló, talpraesett, lélekben azért még gyerek Kirsten, a fanatikussá váló Proféta, vagy a múlton merengő ügyvéd. Többet gondolkoztam azon, hogy én mit tennék, ha túlélnék egy ilyen járványt, mi hiányozna a leginkább, illetve lenne-e egyáltalán esélyem a túlélésre.
Elég sok kérdésem maradt pl. mi értelme volt ennyit beszélni a képregényről, ha súlytalan marad a történetben, mert az, hogy a Prófétának is volt, az nem indokolja, hogy kincsként beszéljünk róla végig vagy a Lear király, mint darab miért volt annyira fontos, ha a fő gondolat a Star Trekből származott?
A másik nagy problémám az volt a regénnyel, hogy valóban elképzelhető, hogy 20 év alatt csak eddig jutunk a fejlődésben, hogy egy vándorló színház az egyetlen, aki a kultúrát életben tartja, hogy még mindig teljesen elszigetelt csoportokként élnek az emberek és egymástól ennyire félve, elvadulva? Lehet, hogy az én idealista gondolkodásmódomnak köszönhető, de én nagyon remélem, hogy ha a fél világ meghal egy járvány miatt, a másik fele nem írtja ki egymást.
Összességében úgy éreztem, hogy egy csomó jó gondolat volt a regényben, de nekem nem lett egész a végére, és nem adott mélyebb érzéseket és gondolatokat, nem hiszem, hogy hosszú távon emlékezni fogok rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése