Tizenegyes állomás – Zsebtigris

A bejegyzés erősen spoileres!

Vegyes érzelmekkel vágtam neki a Mini-könyvklub következő könyvének, hogy őszinte legyek mikor a mű fülszövegét olvastam egyáltalán nem fogott meg ez a poszt-apokaliptikus téma és ezért se szavaztam rá még a kérdőívek elején. Azonban hatalmas pozitív csalódást okozott a könyv elolvasása.

Már az, hogy Arthur halálával négy szereplő életét úgymond összeköti, nehéz feladatnak bizonyul. Ugyanis nagyon oda kell figyelnie, hogy az egyes történetszálakat úgy legyenek elmesélve, hogy a végén, mint a puzzlenek egy egészet kell alkossanak. Ez az írónőnek nagyon jól sikerült, meg is emelem előtte a kalapomat.

Kifejezetten örültem, hogy nemcsak a jelenben játszódó eseményekről kapunk információkat, hanem a múltba (jóval a grúznátha előtti időszakba) is betekintést nyerhetünk. A múltbeli eseményeknél főleg a Miranda és Clark szemszögéből elmesélt történések voltak azok, amik nálam a kedvencek lettek. Amikor a Clark által mesélt reptéres részhez értem, egyszerűen nem tudtam letenni a könyvet annyira kíváncsi voltam, hogy mi lesz végül az emberek sorsa.

Nagy fájdalmas volt a Miranda által elmesélt vacsoraparti és végül maga a nő halála is, ugyanis reménykedtem benne, hogy sikerül életben maradnia, eljut valahogy Amerika/Kanadába és a négy főszereplő (Miranda, Clark, Jeevan és Kirsten) történetszála végül összefut és beszélgetnek egy jó nagyot, de sajnos csalódnom kellett.

Azt viszont sajnálom, hogy Jeevan grúznátha utáni életéről bővebb információkat nem tudtunk meg. Úgy érzem, mikor Clark története azért került a középpontba, mert az írónő már nem tudott mit kezdeni Jeevannal, de végül muszáj volt az ő karakterének is valamiféle befejezést adnia, ezért rakta bele azt a két rövid történetet a végén, amiben a férfi is szerepelt, de sajnos nálam ezzel az írónő csak még több kérdést hagyott megválaszolatlanul (Hol él pontosan Jeevan? Hogy találkozott a feleségével? stb.).

A jelenben történő események se voltak olyan rosszak, főleg azok a részek, amikor Sayid és Dieter nyomtalanul eltűnnek, majd a klarinétos és végül a Szimfónia is. Azoknál a részeknél engem is elfogott a pánik és félelem.

Ezenkívül jó ötlet volt az írónőtől, hogy leírta, hogy hogyan változott meg az eddigi világ a grúznátha után. Gondolok itt arra, hogy bemutatta, hogyan élnek az emberek az általuk létrehozott „városkákban”, hogyan kutatnak át túlélők még olyan házakat, amiket nem fosztottak ki mások az évek során, milyen fegyvereik vannak az embereknek, hogyan vadásznak stb.

A jelen eseményeihez tartozik még a próféta is, akinek kiléte Clark beszámolója alapján egyre világosabb lett a számomra (Tyler). Azonban azt sajnálom, hogy végül nem derült ki, hogy Elizabethtel mi lett és Tylerből, hogy lett az aki. Ezt mondjuk az írónő egy visszaemlékezésből elmondhatta volna.

A történet végén Arthur utolsó napjába is betekintést nyerhetünk, ami engem eléggé meghatott, főleg a fiával váltott utolsó beszélgetés. Emellett fájó volt azt is olvasni, hogy Arthur belátta, hogy nemcsak a karrierje, hanem a magánélete is csődbe ment és a férfi mindent bán, amit életében tett, de pont a halála napján akar elkezdeni mindenen változtatni (el akar költözni Jeruzsálembe, hogy végre a fiával legyen). Nagyon megsajnáltam, hogy ez végül nem történhetett meg.

Nagyon sok pozitívuma van a történetnek, de ha ötös skálán kellene értékelnem (ahol az ötös a legjobb) én mégis négyet tudnék csak adni neki. Egyrészt maradtak számomra eléggé fontos megválaszolatlan kérdések (Tyler és Elizabeth sorsa), másrészt maga Kirsten karaktere. Egyszerűen még mindig nem bírom a női főszereplőket. Habár Miranda is annak számít, de az ő karakterét és történetét sokkal kidolgozottabbnak éreztem. Megértem, hogy Kirsten egy teljesen más világban nőtt fel, mint Miranda, de egyszerűen se sajnálni, se együttérezni nem tudtam a lánnyal. Úgy voltam vele, mint Miranda, amikor találkozott Kirstennel Arthur öltözőjében. Egyfajta ellenszenv alakult ki bennem iránta (már a történet elején!, ahol nem sok vizet zavart még), ami a könyv végére se múlt el.