Tizenegyes állomás – Emese

Bár jobban tetszett, mint az előző regény, ezt sem sikerült megkedvelnem. Végig azt vártam, hogy a történet valahova azért tart, lesz valami katarzis a „nagy találkozás” megtörténtekor, mikor látszólag a különböző, de mégis összefüggő szálak találkoznak, azonban számomra ez elmaradt. Magamban mosolyogva megállapítottam, hogy itt is inkább egyfajta bolyongásnak, útkeresésnek lehettünk szemtanúi, ahogy a szereplők megpróbáltak boldogulni egy új, megváltozott világban.

Azzal egyet tudtam érteni, hogy azok, akik már az új világrendbe születtek bele, könnyebben alkalmazkodnak, mert nem ismernek mást, ez akár a ma is igaz, ha a generációk közötti különbségeket nézzük, gondolva arra, hogy az idősebb korosztály nehezebben boldogul a mai technikával (pl. okostelefonok), a legfiatalabb generáció pedig már nem tudja mi a floppy, vagy hogy a kazettának van/volt A és B oldala.

Bevallom azért azt nehezen fogadtam el, hogy miért nincs elektromosság, ha „csak” egy betegség söpört végig a földön, hiszen a világ összes mérnöke csak nem esett áldozatul… Kicsit olyan érzésem volt, mintha az útkeresésekhez mindössze hátteret kreált volna az írónő ezzel az apokaliptikus vírussal, talán jobban is kidolgozhatta volna.

A szereplőkről nem tudtunk meg túl sokat, nem kaptak mély hátteret, úgy éreztem csak egy-egy tulajdonságot emelt ki belőlük az írónő, a nőcsábász bizonytalan Arthur, a késdobáló, talpraesett, lélekben azért még gyerek Kirsten, a fanatikussá váló Proféta, vagy a múlton merengő ügyvéd. Többet gondolkoztam azon, hogy én mit tennék, ha túlélnék egy ilyen járványt, mi hiányozna a leginkább, illetve lenne-e egyáltalán esélyem a túlélésre.

Elég sok kérdésem maradt pl. mi értelme volt ennyit beszélni a képregényről, ha súlytalan marad a történetben, mert az, hogy a Prófétának is volt, az nem indokolja, hogy kincsként beszéljünk róla végig vagy a Lear király, mint darab miért volt annyira fontos, ha a fő gondolat a Star Trekből származott?

A másik nagy problémám az volt a regénnyel, hogy valóban elképzelhető, hogy 20 év alatt csak eddig jutunk a fejlődésben, hogy egy vándorló színház az egyetlen, aki a kultúrát életben tartja, hogy még mindig teljesen elszigetelt csoportokként élnek az emberek és egymástól ennyire félve, elvadulva? Lehet, hogy az én idealista gondolkodásmódomnak köszönhető, de én nagyon remélem, hogy ha a fél világ meghal egy járvány miatt, a másik fele nem írtja ki egymást.

Összességében úgy éreztem, hogy egy csomó jó gondolat volt a regényben, de nekem nem lett egész a végére, és nem adott mélyebb érzéseket és gondolatokat, nem hiszem, hogy hosszú távon emlékezni fogok rá.

Tizenegyes állomás – Zsebtigris

A bejegyzés erősen spoileres!

Vegyes érzelmekkel vágtam neki a Mini-könyvklub következő könyvének, hogy őszinte legyek mikor a mű fülszövegét olvastam egyáltalán nem fogott meg ez a poszt-apokaliptikus téma és ezért se szavaztam rá még a kérdőívek elején. Azonban hatalmas pozitív csalódást okozott a könyv elolvasása.

Már az, hogy Arthur halálával négy szereplő életét úgymond összeköti, nehéz feladatnak bizonyul. Ugyanis nagyon oda kell figyelnie, hogy az egyes történetszálakat úgy legyenek elmesélve, hogy a végén, mint a puzzlenek egy egészet kell alkossanak. Ez az írónőnek nagyon jól sikerült, meg is emelem előtte a kalapomat.

Kifejezetten örültem, hogy nemcsak a jelenben játszódó eseményekről kapunk információkat, hanem a múltba (jóval a grúznátha előtti időszakba) is betekintést nyerhetünk. A múltbeli eseményeknél főleg a Miranda és Clark szemszögéből elmesélt történések voltak azok, amik nálam a kedvencek lettek. Amikor a Clark által mesélt reptéres részhez értem, egyszerűen nem tudtam letenni a könyvet annyira kíváncsi voltam, hogy mi lesz végül az emberek sorsa.

Nagy fájdalmas volt a Miranda által elmesélt vacsoraparti és végül maga a nő halála is, ugyanis reménykedtem benne, hogy sikerül életben maradnia, eljut valahogy Amerika/Kanadába és a négy főszereplő (Miranda, Clark, Jeevan és Kirsten) történetszála végül összefut és beszélgetnek egy jó nagyot, de sajnos csalódnom kellett.

Azt viszont sajnálom, hogy Jeevan grúznátha utáni életéről bővebb információkat nem tudtunk meg. Úgy érzem, mikor Clark története azért került a középpontba, mert az írónő már nem tudott mit kezdeni Jeevannal, de végül muszáj volt az ő karakterének is valamiféle befejezést adnia, ezért rakta bele azt a két rövid történetet a végén, amiben a férfi is szerepelt, de sajnos nálam ezzel az írónő csak még több kérdést hagyott megválaszolatlanul (Hol él pontosan Jeevan? Hogy találkozott a feleségével? stb.).

A jelenben történő események se voltak olyan rosszak, főleg azok a részek, amikor Sayid és Dieter nyomtalanul eltűnnek, majd a klarinétos és végül a Szimfónia is. Azoknál a részeknél engem is elfogott a pánik és félelem.

Ezenkívül jó ötlet volt az írónőtől, hogy leírta, hogy hogyan változott meg az eddigi világ a grúznátha után. Gondolok itt arra, hogy bemutatta, hogyan élnek az emberek az általuk létrehozott „városkákban”, hogyan kutatnak át túlélők még olyan házakat, amiket nem fosztottak ki mások az évek során, milyen fegyvereik vannak az embereknek, hogyan vadásznak stb.

A jelen eseményeihez tartozik még a próféta is, akinek kiléte Clark beszámolója alapján egyre világosabb lett a számomra (Tyler). Azonban azt sajnálom, hogy végül nem derült ki, hogy Elizabethtel mi lett és Tylerből, hogy lett az aki. Ezt mondjuk az írónő egy visszaemlékezésből elmondhatta volna.

A történet végén Arthur utolsó napjába is betekintést nyerhetünk, ami engem eléggé meghatott, főleg a fiával váltott utolsó beszélgetés. Emellett fájó volt azt is olvasni, hogy Arthur belátta, hogy nemcsak a karrierje, hanem a magánélete is csődbe ment és a férfi mindent bán, amit életében tett, de pont a halála napján akar elkezdeni mindenen változtatni (el akar költözni Jeruzsálembe, hogy végre a fiával legyen). Nagyon megsajnáltam, hogy ez végül nem történhetett meg.

Nagyon sok pozitívuma van a történetnek, de ha ötös skálán kellene értékelnem (ahol az ötös a legjobb) én mégis négyet tudnék csak adni neki. Egyrészt maradtak számomra eléggé fontos megválaszolatlan kérdések (Tyler és Elizabeth sorsa), másrészt maga Kirsten karaktere. Egyszerűen még mindig nem bírom a női főszereplőket. Habár Miranda is annak számít, de az ő karakterét és történetét sokkal kidolgozottabbnak éreztem. Megértem, hogy Kirsten egy teljesen más világban nőtt fel, mint Miranda, de egyszerűen se sajnálni, se együttérezni nem tudtam a lánnyal. Úgy voltam vele, mint Miranda, amikor találkozott Kirstennel Arthur öltözőjében. Egyfajta ellenszenv alakult ki bennem iránta (már a történet elején!, ahol nem sok vizet zavart még), ami a könyv végére se múlt el.

Bolyongó – Emese

Miután letettem a könyvet sokat gondolkoztam azon, hogy mit is fogok írni értékelésként. Az első gondolatom a befejezés után az volt, hogy igazából nem tetszett. Azt azonban, hogy miért is nem, az még most is kicsit megfoghatatlannak tűnik. Ha részleteiben veszem a könyvet, akkor sok minden tetszett benne, de mégis úgy vagyok vele, hogy bár örülök, hogy olvastam, mert ezzel új magyar szerzőt ismerhettem meg, nem lett kedvencem a regény.

Szeretem a gimnáziumban játszódó regényeket, visszarepítenek a gimis időkbe, mindig nosztalgikus emlékezésre késztetve. Ebben a regényben is megkedveltem jó pár szereplőt – Norbit, Robi bá-t, Gabeszt – volt benne elég humor és ráadásul a történet annak ellenére, hogy gimnazistákról szólt, igen komoly fordulatokat vett, jelentős kérdéseket boncolgatott (előítélet, megkülönböztetés, gyermekkori trauma feldolgozás, stb).

Külön színfolt volt Mikko, bár nem sikerült valóságos személyként elképzelnem, annyira hihetetlen karakter volt.

De akkor mi hiányzott? Arra jutottam, hogy sok apróságon múlt, ami összeadódott és végül hiányérzetem maradt, nekem nem lett kerek egész. Az biztos, hogy a nyelvezet igen sokszor kizökkentett, a „röhög” és a „tököm” szó túlzott használata nagyon zavart, valamint sokszor éreztem úgy mintha egyes jelenetekben a párbeszédek ismétlődtek volna. Furcsa maradt az is, hogy „hülye vikingnek” hívta Míra Norbit, még az elején megértettem, még emlékszem, hogy ugratással lehetett figyelmet felkelteni és esetleg egy ilyen becenév még talán viccesen kötődést is hozhat, de az események előrehaladtával nekem egyre zavaróbbá vált. A skandináv mondavilág és Norbi kidolgozott volt, néha már-már inkább felnőttnek tűnt, mint gimis diáknak, a skandináv isteneket sikerült tényleg úgy ábrázolni, mint valós személyek, csak a végére nekem túl sokszor emlegette őket Norbi.

A történet szerintem itt-ott túl gyors fordulatot vett, pl. ahogy Norbit megkedvelik az osztálytársai, kicsit kétkedve fogadtam, hogy ez pár héten belül megtörténhet, a végét is kicsit kapkodósnak éreztem, főleg, mivel végre lezárulhatott egy igen nehéz fejezet Norbi életében, rendeződött a kapcsolata mindenkivel, lettek barátai, ott van Míra, mindezek után lehetősége nyílna egy nyugodtabb életre, erre elmegy világot látni. Bennem kérdésként megmaradt, hogy ennyi viszontagság után, ebben a korban valóban hoz egy fiú ilyen döntést?

A regény borítója nagyon szép lett, olvasás után fedeztem fel a magyar kártya motívumot az egyik madártollban, az nagy mosolyra késztetett, átgondolt koncepciót tükröz.

Olvasás előtt és után mindig elgondolkozom a könyvek címén, előzetesen, hogy mit sugall a leírással együtt, illetve utána, hogy milyen többletjelentést ad hozzá az olvasásélményem. Ebben az esetben az olvasás számomra kitágította a jelentést, ugyanis azt éreztem, hogy nem csak Norbi bolyong, hanem mindannyian bolyongunk az életben egyrészről saját magunk helyét keresve, másrészről az embertársaink tömegében eligazodni próbálva. Kapaszkodót keresünk a családunkban, a barátainkban, néha egy rossz napon akár egy vadidegen mosolyában és mindemellett leginkább saját magunkban, mert szükségünk van arra, hogy ne egyedül és ne cél nélkül bolyongjunk.

A regényben többször is elhangzik, hogy el kell tévedni, én inkább azt éreztem olvasás közben, hogy olyan tájakon is kell bolyongani nyitott szívvel és lélekkel, ami kívül esik a komfortzónánkon, ahol talán elsőre nem is értjük mi miért úgy van, ahogy, vagy ki mért olyan, amilyen, de ha figyelünk és meghallgatjuk a mésikat, végül megérthetjük, megszerethetjük, vagy csak elfogadhatjuk, de mindenképp többé válhatunk e tapasztalat által.