Armstrong: ​Egy legenda bukása – Dexter79

Fülszöveg:
A New York Times riportere, Juliet Macur, korunk egyik leghíresebb sportolójának, Lance Armstrongnak felemelkedéséről és bukásáról írt hiteles beszámolót. A könyv lerántja a leplet a kerékpáros életének kulcsfiguráiról, és betekintést nyújt a szisztematikus doppingolással kapcsolatos nyomozásba. Bizalmas dokumentumokra alapozva mutatja be, hogyan sikerült Armstrongnak olyan sokáig fenntartania az őt övező mítoszokat, megőriznie a látszatot, és tönkretenni azokat, akik az útjába álltak. Végül kiderül az is, mi vezetett a sportoló villámgyors bukásához. A könyv 14 év eseményeit öleli fel, beszámol a rák utáni nagy visszatérésről, az üzletekről, melyek multimilliomossá tették Armstrongot, és megörökíti azt is, amikor a kerékpárosnak le kellett mondania az általa létrehozott Livestrong Alapítvány elnöki tisztségéről.... A könyv a sporttörténelem leggyorsabb és legkíméletlenebb bukásának története, mely azt kutatja, kik felelősek azért, hogy Lance Armstrong doppingolása olyan sokáig rejtve maradhatott a rajongók hada előtt.

Értékelés:
A könyv címe Egy legenda bukása, nagyon találó, nekem Ő tényleg az volt, egy Legenda, egy Hős, aki legyőzte a rákot és nyert, mindig csak nyert. Talán ezért tartott évekig, hogy megvegyem ezt a könyvet, és utána még sokáig, hogy belefogjak. Nem akartam, hogy teljesen lerombolják, amit erről az emberről és a Tour de France-ról gondoltam, annak ellenére, hogy az újságokból és a tv-ből tudtam mi történt. Még emlékszem arra, hogy miért kezdtem el nézni a Tour de France-t: az öcsém hívta fel rá a figyelmem, hogy milyen érdekes, ahogy egy csomó kerékpáros teker egymás mellett órákon keresztül. :) Persze a lényeg az volt, hogy a magyar kommentátorok (ifj.Knézy Jenő és Sipos János) nagyon értették a dolgukat és viccesek voltak. Nálam így kezdődött a szerelem, ami nagyon hamar hozta magával az Armstrong rajongást, Ő akkor már 3. Tour-t nyerte meg, akkor már sztár volt.

A könyv alapvetően egy jól és nagyon alaposan összerakott „tanulmány”, rengeteg tömény ténnyel és adattal (emiatt nehéz is volt olvasni), de egyben egy hatalmas lejárató kampány is. Az írónő mérhetetlenül utálja Armstrongot, ez látszik az írásából. Tény, hogy Armstrong mindenkit becsapott, tény, hogy sok-sok millió ember felnézett rá (köztük én is), nagyon sokan pénzt áldoztak arra, hogy megvegyék a könyveit (köztük én is). Ettől függetlenül ezt a doppingot sohasem egyedül csinálta, szinte mindenki tudott róla, éppen ezért csak részben tudom elítélni, az a részem, aki úgy gondolja, hogy igen is lehet tisztán is versenyeket nyerni (talán naiv vagyok, de így gondolom). Persze ez nem menti a tettét, azért mert mindenki csinálja még nem helyes. Aztán ott vannak azok az emberek, akik belőle csináltak pénz, nem is keveset, és nem csak Neki, hanem maguknak is. Azok az emberek, akik Lance Armstrong neve miatt gazdagodtak meg.
Másrészt viszont a könyvben megismert Lance nem szimpatikus, átgázol embereken, semmibe veszi őket, agresszív és nagyon egocentrikus, ez már az Ő „érdeme”, az Ő gyengesége, ezért már Őt lehet elítélni. Aztán persze ki tudja, hogy mennyire túlzott az írónő, amikor Armstrong személyiségére vonatkozó részeket leírta. Olvastam Armstrong könyveit, az egyikben többek között a rák leküzdéséről ír, ami akárhogyan nézzük nagy dolog, ebben a könyvben azonban úgy van feltüntetve, mintha csak egy rutinműtéten vett volna részt, minden arra van kihegyezve, hogy Ő mennyire rossz ember.

Már én se látom a Legendát, inkább a csalódottságom megtestesítőjét, mert én is elhittem az amerikai álmot, amit be akartak nekünk adni...

Kedvenc idézet:
"Ez az én testem, és azt csinálok vele, amit akarok. Megerőltethetem, tanulmányozhatom, fejleszthetem, figyelhetek rá. Mindenki azt szeretné tudni, hogy mit használok. Hogy mit? A biciklimet. Napi hat órán keresztül izzad rajta a seggem. És te mit használsz?"

Értékelés: 3,5/5 (a könyv alapossága sok csillagot megér, de mivel számomra ennyire szomorú témájú, ezért nem tudok többet adni rá)

A könyvtolvaj – Borsoka

Cselekmény: Liesel Meminger nevelőszülőkhöz kerül a németországi Molchingba 1939-ben. Kiderül, hogy a kislány 9 éves kora ellenére nem tud még olvasni, pedig annyira rajong a könyvekért, hogy időnként elcsen egyet-egyet. Nevelőapja, Hans Huberman tanítja meg olvasni, és mindeközben Liesel lassan beilleszkedik, elmúlnak korábbi rémálmai. Összebarátkozik a szomszéd fiúval, Rudyval, együtt élik meg a kiskamasz csínytevéseket. Egy nap látogató toppan be Hubermannékhoz, aki Lieselnek egy újabb köteléket, ugyanakkor veszélyforrást is jelent. Mindeközben a gyerekkori idillt fokozatosan beárnyékolják a háború baljós fellegei...

Értékelés: Vegyesek az érzelmeim a könyvvel kapcsolatban. Egyrészről olvasás közben zavart, hogy nekem eléggé kiütközött az ifjúsági regény-jellege azzal, hogy a történések egyszerűek voltak, nem volt magyarázat vagy különösebb mélység. Mentek almát lopni, Liesel könyvet lopott, a Mama meg darálta a Saumensch-eket. Értem, hogy a kislány szemszögéből láttuk az eseményeket, de ennél kicsit többre vágytam (viszont tudom, hogy ha nagyjából Liesel-korú lennék, imádnám ezt a könyvet). Volt benne egy adag hatásvadász-vonal is, de engem ez csak kicsit zavart.

Ami viszont nagyon tetszett, hogy a Halál mesélte el a történetet, és - mondhatjuk, hogy ez hatásvadász, meg elcsépelt - külön személyisége volt. Kegyetlen, ezért utáljuk, de van benne valami emberi, ezért kicsit közelebb is kerülünk hozzá - főleg, hogy abban az időben sokat lehetett találkozni vele. Szerintem a regény többi szereplőjének is jól kidolgozott karaktere volt. Az egyszerű történések mögött lassan kirajzolódott mindenkinek a többrétű személyisége - például Rudy, aki látszólag egy csintalan kiskamasz, ugyanakkor aranyszívű; vagy a Mama, aki kívülről keménynek és idegesnek tűnik, de lassan kiderül, hogy neki is van szíve.

A könyv stílusa tetszett, a tőmondatok, a kiemelések - szerintem egyedi és megmutatja, hogy egy gyereknek mi a hangsúlyos, illetve néha előjön az író finom és fanyar humora is. Az így kiemelt alapigazságokkal nem mindig tudtam azonosulni, szerintem nem annyira velősek, viszont a könyvben összességében, a szimpla kis történetek sokaságából és az egész nagy történetből kirajzolódnak alapigazságok, amiket hajlamosak vagyunk a mindennapokban elfelejteni.

Ha tinédzserként olvastam volna a könyvet, a kedvenceim közé tartozna, mert egy gyereknek/kisfelnőttnek hűen bemutatja a náci Németországot az átlagember szemével és rávilágít olyan apróságokra, ami egy gyereknek akár újdonság is lehet. Felnőttszemmel is tetszett a könyv, de kicsit túl szimpla volt, nagyobb mélységeket is ki lehetett volna hozni belőle. Talán azért is voltak magas elvárásaim, mert korábban láttam már a filmet, de szerencsére csak nagyvonalakban emlékeztem rá. A film alapján azt gondoltam, a könyv kicsit mélyebbre nyúl. De így is pozitív volt az összkép.

A könyvtolvaj – Dóri

Nem ismeretlenül vágtam bele az olvasásba, mert pár éve láttam a könyv alapján készült film körülbelül utolsó 25 percét. Ezért aggódtam, hogy unni fogom az olvasást, de még véletlenül sem ez történt, csak úgy sodort magával a történet.

Rudy halálát előre tudtam, de maga az elbeszélő is elég hamar a tudtunkra adja; mégis elég nehezen fogadtam el. Persze sok millió ártatlan halt meg vele együtt, de mindig rosszabb, ha olyan megy el, akit ismerünk. Egy olyan fiú halt meg, aki bár ő maga is folyton éhes volt, mégis kenyér darabokat tett az útra a zsidóknak. Egy olyan fiú, aki egy haldokló ellenség mellére tett egy játék mackót. Egy olyan fiú, aki szerette a szomszéd lányt és úgy ment el, hogy alvás közben átölelte a húgát.

Úgy sajnálom, hogy csak halálában kapta meg Liesel csókját. Erről azokra az elmulasztott pillanatokra/cselekedetekre asszociálok, amiknek kihagyását bánjuk.

Sok kis apró jóval találkozunk. Az egyik ilyen mikor, az ellopott ételes kosarat megosztják a többiekkel is. Arthur Berget idézve: „Lehet, hogy bűnözök vagyunk, de azért van bennünk becsület.”

Végig ott van a kontraszt. Egy olyan kontraszt, amibe jó hinni és remélni. Mert, ha minden rossz és torz is, attól még valahol, elbújva, kicsiben ott a jó, az értékes.

"... a termesztet gondolatok nemzete..."

Liesel Meminger, a könyvtolvaj, aki ráébred arra, hogy a szavaknak hatalmuk van és használni is hajlandó őket. Persze nem mindegy, hogy miként alkalmazzuk.

Lieselnek konkrétan senki sem ad útmutatást. Ő csak a példákat látja, de maga hozza meg a döntést, hogy merre indul el. Ugyan ez érvényes Rudyra is. És számomra ez a regény legnagyobb mondanivalója. Attól, hogy a propaganda gépezet sulykol valamit, még nem következik automatikusan, hogy igazuk is van. Attól, hogy megfélemlítenek, megbüntetnek, még nem kell megtörni. Ha nyíltan, hangosan nem is tudsz ellenállni, még csendben a négy fal közt megteheted, mert ez is több mint a semmi.

"A KÖNYVTOLVAJ – UTOLSÓ SOR
Gyűlölöm és szeretem
a szavakat, és remélem
hogy jól használtam őket."

Valamennyire elcsépeltnek hangzik, de valahogy azt, figyelmet meg, hogy furcsa mód, pont az ilyen és ehhez hasonló úgymond triviális dolgokat felejtjük el. Elfelejtjük és figyelmen kívül hatjuk. Hisz könnyebb az árral úszni, mint vele szemben. Liesel azonban, nem egy emberrel együtt kivétel. Az ilyen kivételek adnak reményt a legnagyobb sötétségben.

Ez a könyv nagyon sok érzelmet képes kiváltani. Nem csak azért, mert a történelem egyik legsötétebb időszaka adja a hátteret, hanem mert minden féle manír nélkül emlékeztet számomra örök érvényű igazságokra.

5/5

Dorian Gray arcképe – Borsoka

Dorian Gray romlatlan és feltűnően szép fiatalember, akit Basil Hallward, egy festő barátja és egyben nagy hódolója egy nap lefest. Doriant a mesterművet nézve irigység fogja el, amiért a kép mindig szép marad, míg ő megöregszik majd. Kívánsága nemsokára valóra válik, és élete hibáinak nyomait a képen szereplő alak viseli magán, míg Dorian szép és fiatal marad végig. Barátja, Lord Hallward hatására elindul a gyönyörök hajhászásának és az élet értékei iránti cinizmus útján, ami egyre mélyebbre húzza. Külső szépsége ellenére belső romlottsága miatt egyre népszerűtlenebb lesz környezetében is. A kép iránti ellenszenve szélsőséges tettre készteti...

Érdekes és tanulságos volt a könyv. Számomra a legérdekesebb benne az volt, hogy egyfajta korrajz, végig úgy éreztem, hogy Oscar Wilde ezzel állított görbe tükröt az unatkozó elitnek, akik unalmukban mindenféle gyönyöröknek adják át magukat, és a művészeteket értelmetlen módon bálványozzák. Fontosabb az esztétikai és művészi szépség, mint az erkölcs. Doriant ez az áradat viszi el, és a regény elején még ártatlan fiatal férfiból így lesz a regény végére egy, az ördögi alku révén kívülről fiatal és szép, de igazából idősödő és bűnökkel terhes férfi. Érdekesek voltak a regényben az eszmefuttatások, sok bölcs megállapítás volt, ugyanakkor néha nehéz volt követnem a párbeszédeket és a cselekményeket. Zavart Lord Wotton élet és az erkölcs iránti cinizmusa és a környezetük romlottsága. A balladai homály, ami néhány mozzanatot övezett (pl. mivel zsarolta meg Dorian Alan Campbellt, hogy segítsen neki), hiányt hagyott bennem, mert persze mindegy is, hogy mi volt a magyarázat néhány dologra, de kerekebb lett volna azokkal együtt a történet. A könyv stílusa nekem hasonlított egy színdarabra, ami külön ízt adott neki.

Összességében tetszett a könyv a sok szimbólummal és mélyebb értelemmel annak ellenére, hogy bizonyos részek nehezen emészthetőek. Lehet, hogy egyszer akár újra is olvasnám, mert szerintem sokkal többet értenék belőle úgy, hogy az alapsztorit már ismerem.

Dorian Gray arcképe – Dóri

Basil Haward, a festő találkozik egy gyönyörű fiatalemberrel, aki új forrása lesz a művészetének. Az ifjú neve Dorian Gray, aki tiszta és ártatlan még.

Dorian Gray könnyen irányítható és formálható fiatalember. Tipikusan annak a példája, amikor azon múlik minden, hogy kivel találkozik az ember, hogy ki gyakorol rá hatást. Ebben az esetben Gray Lord Henry-vel kerül össze, aki az erkölcstelenség értékeit adja át a fiúnak. Gray minden szavát issza Lord Henry-nek, eszébe se jut megkérdőjelezni őt. Egyfajta mester és tanítvány szerep lesz kettejük között.

Ám úgy tűnik a szerelem megmenti Gray-t. Teljesen belehabaródik egy lepukkant színházba játszó színésznőbe, pontosabban a lány szépsége és tehetsége fogja meg. Minden este Sybil újabb és újabb nő bőrébe bújik és mindegyikbe beleszeret Gray. Már a házasságot tervezi vele, de egyetlen egy rossz előadás elég ahhoz, hogy Gray kiábránduljon a lányból, aki öngyilkos lesz.

Gray közben felfedezi, hogy a róla festett portré az élő lelkiismerete lett. Minden bűn, minden egyes eltelt év súlyát a kép viseli és nem ő. Ennek hatására még felsejlik a remény, hogy a jó utat választja, hogy vissza megy Sybilhez, de miután értesül, a haláláról végleg a hedonizmus mellet teszi le a voksát.

Az nem derül ki a regényből, hogy pontosan mit csinál az elkövetkező években, de úgy tűnik az életét a vágyak hajszolásának szentelte és minden féle bűntudat vagy lelkiismeret-furdalás nélkül megtett bármit, amihez úri kedve szottyant.

Egyetlen egy embernek fedi fel a titkát, a művésznek, aki készítette a portrét. Basil elszörnyed a kép láttán és bűnbánatra sarkalja Grayt-t, aki azonban nem akar megváltozni és megöli a festőt.

Ezután Sybil bátyával fut össze, aki bosszút akar állni a húgáért, de ezt is megússza. Végül saját maga vett véget az életének, azzal, hogy leszúrja a képet. A kép újra a Basil által megfestett gyönyörű ideált ábrázolja, Gray pedig olyanná válik külsőre is, mint belsőre.

"Ma az emberek tudják mindennek az árát, de nem tudják semminek az értékét."

A könyv a felszínesség világát mutatja be. Egy olyan világot, aminek sok közös vonása van a maival. Hisz itt és ott is a szépség a külsőségek dominálnak. A külső hátérbe szorítja, a belső értékeket vagy éppen kompenzálja azok nem létét.

Bár Ocsar Wilde mondanivalója egyértelműen tetszett, maga a kivitelezés hiányos nekem. Persze ez egy cenzúrázott változat, ezért mindenképpen elolvasom az új kiadást, de ez, így most nekem csak 5/3.

A szolgálólány meséje – Borsoka

A történet a jövőbeli Gileád szigorú társadalmában játszódik, amely vallási alapokon működik. A főhős, Fredé fő feladata szolgálólányként, hogy gyereket szüljön a politikai elitbe tartozó parancsnoknak és feleségének, akiknek a házában él. Amennyiben ez nem sikerül neki egy bizonyos időn belül, súlyos következményekkel kell számolnia. A látszólag merev szabályokon alapuló világban Fredé lassan felfedezi, hogy vannak kiskapuk, amelyekkel sokan élnek is. Azonban mindennek ára van...

Érdekes a könyvben bemutatott világ, tetszett az alapvető elgondolás, ugyanakkor sokkal többet vártam tőle, talán mert nagy volt a híre. Nagyon sok helyen hiányérzetem volt, nem derül ki például, hogy pontosan hogy alakult ki ez a világ (csak utal rá), ki mit csinál benne, és hiányoltam a könyv végén, hogy vajon hogyan végződik az egész. Jó dolog a balladai homály, ami a könyv elbeszélő stílusa miatt is kialakul, és közelebb hozza így az olvasót, de szerintem hatásosabb lett volna, ha jobban kidolgozott a történet. A könyv hangulata nyomasztó volt, de a történet magával ragadott. Sok, már a nyolcvanas években is aktuális kérdést csempészett bele az írónő - nők elleni erőszak, nők helyzete, környezetvédelem (ami nélkül ilyen következményekre számíthatunk), vallási fundamentalizmus. Érdekes volt számomra, hogy ennyire szélsőségesen fanatikus, ámbár bibliai alapokon nyugvó - legalábbis a politikai elit kommunikációja alapján - társadalmat írt le. A Bibliát vagy más szent könyveket sokan alapul vettek már saját céljaikra, itt ezt nagyon kisarkította az írónő, mert úgy tűnik, a Bibliából kiválogatta a politikai elit a rendszert alátámasztó részeket. Spoiler: a végén nagyon frappáns volt a gileádi társadalom utólagos elemzése és sok kérdésre fényt derített, de kicsit az volt az érzésem, hogy az írónő ezzel próbálta áthidalni a könyv hiányosságait.

A szolgálólány meséje – Dóri

Ez a könyv egy ötös skálán egy négyes nálam. Azért csak jó és nem remek, mert sok dolgot nem tudok meg, így a könyv végére maradt bennem egy nagy hiány érzett. (Ezek után nagyon kíváncsi vagyok a sorozatra, ahol valószínűleg, minden kérdésemre választ kaphtaok.)

Rögtön az események sűrűjébe csöppenünk, és miközben halad előre a cselekmény, úgy tudunk meg részleteket a múltról, de számomra nem eleget. Amire a legjobban kíváncsi vagyok, hogy pontosan miként lett ez a rendszer bevezetve, hisz nem évtizedek alatt történt ez, hanem kb. 3 év kellett hozzá, hogy egy nőből szolga legyen.

Az új rendszert (és szerintem minden új rendszerre igaz ez) a Parancsnok fogalmazza meg a legjobban: 

„A jobb sosem jelent mindenkinek jobbat. Mindig akadnak, akiknek rosszabb lesz.”

Itt tömegeknek lett rosszabb és csak egy maréknyi embernek jobb.

Ami mindenképpen érdekes volt még a számomra az a nők közötti viszonyok. A Férjek teljes egészében a Feleségek kezébe tették a háztartással kapcsolatos dolgokat, csak ők dönthetnek. Hasonlókép a Szolgálólányokat a Nénik készítik fel és egy férfi sincs jelen vagy szól bele közvetlenül. Végig olyan érzésem volt, hogy a Nénik és a Feleségek is Szolgálólányokat tették meg maguk között bűnbakká a dolgokért. Mintha ők testesítenének meg mindent, ami rossz és erkölcstelen volt régen.

Bár a könyv végén kiderül, hogy ez a rendszer az idő viharait nem élte túl, mégis létre jöhetett, ahogy a mai világban is nagyon sok minden létre jött már. Vannak, olyan helyek ahol számomra és valószínűleg még sokan mások számára is az ’átlagos mindennapok’, nem nevezhetők életnek.

Lydia néni mondja: 

„Szokványos az, amihez hozzá szoktatok. Meglehet, ez ma még nem tűnik szokványosnak számotokra, de idővel az lesz. Szokványossá válik.”

Ezek a mondatok, azok, amik a legjobban összefoglalják nekem a könyvet és, amik gondolkozásra késztetnek.