Évfordulós interjú – Dexter79 válaszai

A kétéves Mini-könyvklub alkalmából meginterjúvoltuk egymást a legrégebbi, legaktívabb könyvklubtagokkal. Egymásnak tettünk fel kérdéseket, amiket meg is válaszoltunk.

1. Vegazus kérdése: Gondolj arra a könyvre, amit a Mini-könyvklub nélkül nem vettél volna a kezedbe, és most mégis úgy érzed, hogy kár lett volna kihagyni! Melyik ez a könyv, és miért volt jó megismerkedni vele?

Több ilyen könyv van, de talán a Napnak fényét emelném ki, az írónő stílusa, humora fogott meg. Tövisek hercege nagyon tetszett itt is a stílus, a poénok, de az igazi kedvencem A marsi, bár az a klub nélkül is elolvastam volna egyszer.

2. Wmagda kérdése: Mit szerettek legjobban a Mini-könyvklubban?

Mindig jó érzés várni a következő témát, izgulni a választandó könyvek miatt. Jó olvasni mások véleményét is. Jó ehhez a közösséghez tartozni.

3. AniTiger kérdése: Mi a legmeghatározóbb pozitív / negatív élményed a mini-könyvklub kapcsán? (Akár egy kedves / gonosz komment az értkelésednél, akár egy régóta tervezett könyv megszavazása, bármi lehet.)

A legpozitívabb élmény nekem az 1. Minikönyvklub találkozó volt. A legrosszabb talán az, amikor nem volt időm elolvasni az egyik fantasy-t, ez az egyetlen könyv, amit kihagytam, de még mindig zavar.(na persze ez nem a Könyvklub hibája, csak én ehhez kapcsolom). Vagy amikor legutóbb megint a fantasy jött ki győztesen, annak nem örültem :)

4. k_annamaria kérdése: Melyik könyvet olvasnátok újra?

Marsit olvasnám újra.

5. Orsi kérdése: Szoktatok -e kommentet hagyni mások értékelésénél és, ha igen, akkor milyen jellegűeket? Szoktatok-e reagálni arra, ha mások hozzászólást írnak a bejegyzéseitekhez?

Én még sose hagytam kommentet, de elolvasom a többit. Nálam már hagytak, de csak a saját nevemmel tudnék válaszolni, nem mint Dexter, ezért nem írtam.

6. Dexter79 kérdése: Amikor megkapjátok a beköszönőt a választott, megszavazott 3 könyvvel, akkor mi az első gondolatotok és mennyire szokott egyezni a saját elképzelésetekkel?

Nekem mindig van legalább egy olyan könyv, amivel nem vagyok kibékülve, mert tartok tőle, szerencsére eddig kevésszer lett igazam az első megérzés miatt. Igazából talán 2-3 olyan könyv van, amire időpocsékolásnak tekintem az olvasási időt.

Csokolédécipők és esküvői harangok – Dexter79

Szabadon választható könyvnek Trisha Ashley Csokolédécipők és esküvői harangok című írását választottam. Évek óta megvan, de valahogy sose fogtam neki az olvasásának. A történet főszereplője Tansy egy 35+-os hölgy, aki Londonban él a pasijával már hosszú évek óta. Van egy nagyon öreg nagynénje vidéken, akinek van egy cipőboltja, ami egy családi vállalkozás generációk óta. Főhősünk, amúgy gyerekkönyveket rajzol, és titokban rajong az esküvői cipőkért (gyűjti őket). Mindeközben évek óta arra vár, hogy a pasija feleségül vegye és gyereket szülhessen, mert attól retteg, hogy kifut az időből. Válaszút elé kerül, a szeretett nagynénje, aki felnevelte, beteg lesz, és nemsokára meg fog halni, ráadásul kezd rájönni, hogy feleslegesen vesztegette az idejét a pasijára. Szakítsunk vagy várjunk a csodára tipikus esete.
Spoiler nélkül annyit, hogy történik egy kisebb vita köztük, ami miatt elhagyja a férfit, és hazaköltözik a nagynénihez. A nagynéni 90 körül van, ezért szegény jobb létre szenderül, de előtte még elmondja valakinek az élettörténetét, és élete nagy titkát (ezt a hangfelvételt később Tansy-re hagyja).
Főhősünk megnyitja az Üvegcipellők nevű esküvői cipőkre specializálódott kis üzletet, miközben a szomszédba beköltözi, egy jóképű idegen (természetesen innen lesz a romantika).

Igazából romantikus címkével van ellátva a könyv, de szerintem inkább chick lit, mint romantikus. A történet nagy részében Tansy búját-baját hallgatjuk, és azt hogyan valósítja meg az álmát az esküvői cipőkkel kapcsolatban. Az előbbi néha túl sok volt, az utóbbi viszont érdekes. A történetben az extrát a nagynéni hangfelvételei adták, amik néhol viccesek, de főleg nosztalgikusak voltak. A romantikus rész meg kb. a könyv utolsó 50 oldalán bontakozott ki.
Nem volt egy nagyon izgalmas történet, a szereplők se tudtak igazán közel kerülni hozzám, viszont ami nagyon zavart, hogy az írónő kb. 2-3 fejezetenként ismételte önmagát. Mintha az olvasó 20-30 oldal alatt elfelejtette volna, hogy előtte mit olvasott.

Értékelés: 3/5

Kösz, hogy... – Julcsi

Először is azt tudni kell, hogy ha nincs a Minikönyvklub, akkor én sajnos biztos, hogy nem olvastam volna el. A fülszöveg egyáltalán nem csigázott fel, és nem gondoltam volna hogy tetszeni fog. Pedig de! Nagyon is.

A főszereplő egy depressziós, tragikus sorsú fiú, akinek meghalt az apja, alkoholista az anyja, ő pedig egy baleset óta nem beszél. Egyáltalán.

Aztán jön Zelda, Spoiler: (ha el szeretnéd olvasni, jelöld ki a bekezdést)

aki állítása szerint igazából 247 éves, de örökre 17-nek néz ki

spoiler vége!!!

és aki átformálja Parker Santé világát. Spoiler: (ha el szeretnéd olvasni, jelöld ki a bekezdést)

Nagyon jó volt, hogy a végét így oldották meg, szerettem hogy elgondolkodtunk rajta, hogy akkor ez most tényleg igaz lehet-e, vagy csak a fantázia szüleménye.

spoiler vége!!!

A könyvnek szerintem megvan a maga mondanivalója, miszerint: a körülmények, az otthoni állapot, és a tragédiák sajnos túlzottan is befolyásolni tudják az embereket, túlzottan is. És az lenne szerintem az elsődleges mondanivaló hogy ne hagyjuk hogy ezek a dolgok befolyásoljanak minket. Tudni kell élni, élni a mának, kiélvezni minden pillanatot. "Fiatalként viselkedni", bulizni, élvezni a kilátást, vásárolni... stb.

Sajnos, ezeket az érzéseket én sem élem át mindig, én sem tudok teljesen a mának élni, pedig jobban kellene. Mindenkinek kellene egy Zelda :) Zelda, aki kihoz bennünket a mélyből, aki újra felemel minket, aki miatt újra érdemes élni. Ezt váltotta ki a főszereplőből és ezt váltotta ki belőlem is :)

Összességében nagyon tetszett, és örülök hogy elolvastam.

Nagyon sok jó idézet van benne, de azért kiemelnék párat :)

"Az ember sosem szűnik meg fiatalnak érezni magát. Lehet, hogy elkezdesz dolgozni, lesz férjed és saját házad, de ez az egész felnőttség csak színjáték. Mindannyian úgy teszünk, mintha felnőttünk volna. Tudod, melyik a legkegyetlenebb tárgy, amit valaha feltaláltak? – A fejemet rázta. – A tükör. Mert megtöri az illúziót."

"Nem alapozhatod a saját boldogságodat valaki máséra. Az őrületbe vezetne."

"szerintem akkor szeretünk valamit igazán, ha még és még akarunk belőle, nem gondolod?"

Kösz, hogy... – Dexter79

Megint egy könyv, amit sosem vettem volna a kezembe, ha nincs a Minikönyvklub. Se a cím, se a fülszöveg nem volt sokat mondó a számomra, a borító meg különösen nem tetszett. Féltem is a könyvtől, mikor kiderült, hogy ezt kell olvasni.
Azonban és szerencsére nagyon kellemesen csalódtam.  Egy egyszerű romantikus könyvre számítottam, ehelyett kaptam egy több nagy problémát/kérdést boncolgató olvasmányt, amelyben a romantika egy igen kis mellékszálat képvisel.

Parker egy elég furcsa fiúnak tűnik az elején, aki minden gondolatát papírra veti, miközben egy szálloda halljában üldögél és épp lopni próbál, miközben észre veszi az ezüst hajó lányt, Zeldát. Amikor elhagyja a noteszét és visszamegy érte, akkor elegyedik "szóba" a lánnyal. Ciki nem ciki én baromira meglepődtem azon, hogy nem tud beszélni. Tudom, tudom, benne van a fülszövegben (de akkor olvastam, amikor kiderült, hogy milyen könyveket fogunk olvasni, vagy talán akkor mikor szavazni kellett a könyvekre - és már tökre elfelejtettem), tudom, hogy az első pár oldalból egyértelműnek kellett volna lennie, de ha lehet ilyet mondani, akkor a Minikönyvklubban én vagyok az, akinek mindig utoljára esnek le a dolgok. :) Mondhatjuk, hogy nekimegyek a fának, és csak akkor veszem észre. (ezért nem tudtam még csak megsaccolni se Agatha Christie-nél, hogy ki volt a gyilkos)

Attól függetlenül, hogy későn esett le a dolog nagyon imádtam a könyvet, az író stílusát, a szereplőket és a helyszínt. Nagyon szeretem az olyan könyveket, ahol a létező helyszín részletesen le van írva, de San Francisco különösen kedves a szívemnek, ezért duplán örültem neki.

Minden szereplő a szívembe lopta magát (kivéve persze Parker anyukája). Parker öniróniája, humora, történetei verhetetlenek, Zelda éleslátása, élettapasztalata lenyűgöző, Alana lazasága, furcsaságai/hobbija és okossága nagyon inspiráló, és hát a kockák... nem lehetett őket nem imádni. :)
Még mindig nem sikerült eldöntenem, hogy igaz-e Zelda sztorija arról, hogy mennyi idős, de ettől lett kerek történet, talán így Parker is jobban akart kimozdulni a komfortzónájából, jobban igyekezett, hogy emberek közé menjen, hogy új dolgokat próbáljon ki, és hogy jelentkezzen a főiskolára, na és persze, hogy szembenézzen az édesanyja problémájával, ami az Ő életére is rányomta a bélyegét.
Azért tegyük hozzá, hogy a romantikus énem egy picit más befejezést várt volna, de így is rendben volt, mert több volt a mondanivalója a könyvnek, mint a romantikus szál.

Szívesen olvasnék még az írótól más könyvet is.

Kedvenc idéztek: (egy romantikust és egy vicceset választottam, de nehéz volt, mert nagyon hosszú a lista)

"…szerintem akkor szeretünk valamit igazán, ha még és még akarunk belőle, nem gondolod?"

"Azt mondják, Isten azért adott nekünk két fület és egy szájat, mert hallgatni kétszer olyan fontos, mint beszélni. Ezzel eléggé egyet tudok érteni. Na persze Isten két orrcimpát is adott, egy segglyukat, harminckét fogat, meg tíz lábujjat. Szóval nem vennék mérget arra, hogy a fentiek minden élethelyzetre érvényesek."

Értékelés: 4,5/5

Szívritmuszavar – Julcsi

Vegyes érzelmeim vannak, most hogy így befejeztem ezt a könyvet.

Először kezdeném a negatívokkal. Nagyon rövidke kis könyv, és mégis éreztem néha azt, hogy vontatott, bár ez inkább csak a közepéig volt így. Nekem néhol túl sok volt a körítés, túl sok volt az, hogy a gondolataihoz nagyon sok esetben fűzött hozzá a főszereplő valamilyen hosszú, nagyon hosszú találgatást, vagy hasonlatot. Nagyon sajnáltam a főszereplő lányt, és mégis néhol úgy éreztem túlzás amit csinált Spoiler: (ha el szeretnéd olvasni, jelöld ki a bekezdést)

például hogy elküldte az összes versét, és hogy a büszkesége sokszor sehol nem volt…. hogy felhívta, hogy elhívta találkozni...

spoiler vége!!!.Persze, értem én hogy szerelem, és lehet hogy akkor én ennyire még sose voltam szerelmes? Nem tudom, lehet, de én sokkal büszkébb vagyok ennél mint hogy valaha ennyire kiadjam magam

Spoiler: (ha el szeretnéd olvasni, jelöld ki a bekezdést)

egy elutasítás után.

spoiler vége!!!

És akkor a pozitívak: Ugyan vontatott volt a sokszori hasonlat, mégis meg kell említsem, hogy mennyire csodálatosan fogalmaz az írónő. Ha nem akartam volna annyira tudni hogy mi lesz a folytatás talán nem is zavart volna, mert tényleg nagyon szépen ír. Az, hogy ráadásul magyar az írónő, és Budapest a helyszín, az csakis pozitívként tud hozzátenni a történethez legalább számomra, mindig nagyon szeretek olvasni arról a helyről, ahol élek :) Tetszett a második személyben való fogalmazás, így valahogy sokkal hitelesebben hat, sokkal személyesebb lett az egész. A vége is nekem valahogy nyitott maradt, talán ez is az oka, hogy már kezdem is a folytatást.

Az pedig csak így, hogy a folytatás címét megnéztem derült ki számomra, hogy végig könyv alatt meg sincs említve a két főszereplő neve. És a legfurcsább hogy ez csak így utólag tűnt fel :)

Szívritmuszavar – Dexter79

Eléggé vegyesek az érzéseim ezzel a könyvvel kapcsolatban. Kezdem azzal, hogy nagyon rövidke volt, irtó gyorsan végig lehetett szaladni rajta. Olvasás közben folyamatosan változtak az érzéseim a könyvvel/történettel kapcsolatban. Az elején nagyon furán indult, aztán kíváncsi lettem, de már az első 10-20 oldal után azt éreztem, hogy ez túl sok. Először az volt fura, hogy E/2-ban íródott, valamiért ez most nem tetszett, na meg persze hiányoltam a párbeszédeket, de nagyon, szinte alig kommunikáltak. Az első oldalakon leírt egy könyvtárosnak kinéző nőt (holott nem az volt), de mégis hajlamos voltam azzal a képpel azonosítani, amiatt, hogy sütött róla a depresszió. Aztán valahol a 20.oldal magasságában fogja magát főszereplő és vadidegen embereknek, akik egyébként lehet, hogy nem is kíváncsiak rá elmeséli a tragikus szerelmi történetét. Maga a szerelmi történet nem volt rossz, ennél a résznél igazán kíváncsi voltam, hogy mi lesz, de aztán az óriási szerelemből (Te vagy az Igazi, Te vagy a Sorsom) átcsaptunk irtózatos szenvedésbe. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy nem létezik ilyen szerelem (szerencsére van), és azt se mondom, hogy valaki nem borulhat ki, ha ezt a szerelmet elveszíti, na de kérem, emberek vagyunk, legyen már egy kis büszkeségünk, hogy nem megyünk olyan szekér után, ami nem vesz fel minket (gondolok itt arra, amikor email-ekkel bombázta a fiút, vagy hívogatta).
Amikor a Lány (azért hívom így, mert nem emlékszem, hogy bármikor is említve lett volna a neve a könyvben) elkezdi mesélni a nagy szerelem kialakulását, akkor nagyon sokáig (kb. a tábor végéig) meg voltam róla győződve, hogy a Fiú (az ő neve is talán egyszer volt említve) nem is érez iránta semmit, és hogy csak az egészet a Lány találta ki, mert olyan "tündérmesés" volt neki. Aztán kaptunk egy-két tényt, hogy nem csak kitaláció az egész, majd jött a nagy "tragédia". Nem választhatlak téged, mert otthon vár rám egy másik lány, akit ugye nem szerethetek annyira, ha irántad ezt érzem, de mégis őt választom, mert gyáva vagyok és ez a biztonságosabb terep, ja és így jobban lehet szenvedni utána... Ja, és amikor minden összedől körülöttünk, akkor aztán lehet sajnáltatni magunkat.

Azt sem igazán értettem, hogy egy 20-24 éves férfi miért vár 4 évet, hogy megszólítson egy lányt. Könyörgöm nem 15 évesek voltak, mi a fenére várt? Tapsra? Többször is volt lehetőségük, hogy együtt legyenek, de mindig vagy az egyik, vagy a másik hülye/büszke/gyáva (kinek melyik teszik jobban) volt ahhoz, hogy felvállalja. Az utolsó 2-3 oldalt meg hagyjuk is, mert az volt csak igazán a sok és a felesleges dráma. (aki olvasta azt tudja, hogy mire gondolok)

Viszont ami a legkevésbé tetszett az a fogalmazásmód volt. Nagyon túl volt fogalmazva, túlságosan csöpögött, és túlságosan tele volt pakolva közhelyekkel. Számomra, akinek az egyik kedvenc műfaja a romantika, túlságosan émelyítő volt az írásmód. Én minden mennyiségben, néha intravénásan nyomom a magamba a csöpögős szerelmi történeteket (is), de ez még nekem is sok volt. Alapból egy jó kis történet, ami túl lett tolva és emiatt elvette a lényeget. Engem nem zavart a magyar közeg/vonatkozás, jó volt egyszerű magyar táborozó fiatalokról olvasni (bár kicsit '80-as éves feelingem lett), de valami hiányzott belőle. Próbáltam szeretni ez a könyvet, mert sok ismerős érzés, pillanat volt benne, ennek ellenére nem sikerült.

Azért találtam kedvenc idézetet:
"Azt is olvastam valahol, hogy csak akkor élünk teljes életet, ha a bizonytalan szerelemért kockáztatunk."

Értékelés: 2,5/5

Mielőtt megismertelek – Nusii

A könyv már jó ideje a polcomon áll, de az olvasása folyton csak tolódott, most, a Mini-könyvklub keretében sort kerítettem végre rá. 

A könyv egyik főszereplője a kissé butácska, bohókás, folyton optimista Louisa Clark, aki elveszti szeretett Vajas Buci-beli állását, így kénytelen új munka után nézni. Mivel szakmai képesítéssel nem rendelkezik, nincs könnyű dolga. Rengeteg féle munkát kipróbál, jellemzően kisebb sikerekkel. Végül a Traynor családnál köt ki, ahol a feladata a család lebénult fiának, Willnek a gondozása lesz.  A történet másik főszereplője a korábban pörgős életet élő, egy 2 évvel korábban történt szörnyű baleset következtében mellkastól lefelé lebénult Will Traynor, aki képtelen elfogadni megváltozott helyzetét, utálja az új életét. Ennek megfelelően mogorva, gunyoros mindenkivel, beleértve Louisát is. A történet az ő kapcsolatuk alakulását mutatja be.

A könyv nagyon súlyos témákat boncolgat. Az eutanázia témája nagyon megosztó, óvatosan kell hozzányúlni, azonban Jojo Moyesnek szerintem nagyon jól sikerült. Alapvetően én egy pozitív személyiségnek tartom magam, tele tervekkel, ennek ellenére nem tudtam elítélni Willt a döntése miatt, egyfelől szerintem mindenkinek joga van dönteni a saját életéről, másrészről egy extrém sportokat űző, világot látott, sikeres emberről beszélünk, aki egyik napról a másikra szembesül az összetört álmaival, sajnálkozó pillantásokkal, konstans fájdalommal és a tehetetlenséggel. Szerencsés esetben az embernek sikerül új értelmet találnia az életének, de sajnos az is előfordul, hogy nem.  Megjelent a könyvben a szexuális zaklatás témája is. Örültem neki, hogy az írónő a „nem a te hibád” álláspontot próbálta hangsúlyozni, ugyanakkor nekem az egész kidolgozatlan, 2-3 oldalon belül felmerült és meg is oldott probléma volt. Értem, hogy nem ez volt a könyv központi témája, de ezt így nagyon összecsapottnak éreztem.     

Sajnos egyik szereplőt sem éreztem közel magamhoz. Lou nekem már túlságosan naiv és buta volt, nem tetszett benne, hogy a könyv nagy részében ugyanazt csinálta, mint mások: Will helyett döntött. A könyv végére sikerült kicsit megkomolyodnia, ennek örültem. A mellékszereplők közül számomra Treena nagyon ellenszenves volt végig, Patrick pedig teljesen semleges, egészen az utolsó húzásáig. Úgy érzem, hogy a filmben sokkal pozitívabbak, szerethetőbbek voltak a karakterek. Ezen kívül a filmben az érzelmek is jobban átjöttek, elhittem, hogy szeretik egymást, ezzel szemben a könyvben úgy vettem észre, hogy Lou tényleg szereti Willt, viszont a férfi maximum vonzalmat érez a lány iránt.

Összességében úgy gondolom, hogy maga a történet nem rossz, de iszonyatosan túl van hypolva. Néha nagyon erőltetettnek éreztem, szinte láttam magam előtt Jojo Moyest, amint „Bőgni fogtok!” felkiáltással serceg a tolla alatt a papír. Egyszer olvasós.