2018. február 18., vasárnap

A fekete esernyős férfi – pixyke

Ismeretségem az íróval a Hontalan lelkekkel kezdődött. Már akkor is megfogott a stílusa. Alig vártam a következő könyvét. A fekete esernyős férfi került legközelebb a kezembe. 3 nap alatt kiolvastam úgy, hogy mellette 12 órában dolgozom. Meg a terjedelme sem volt elhanyagolhatónak mondható. :)

A sztori visz magával, letenni nem lehet. Ha mégis arra kényszerültem, állandóan az motoszkált a fejemben, hogy mi fog történni a következő lapon.

Nagyon tetszett, hogy nem voltak benne nyelvtörő idegen nevek, helyek. A karakterek szerethetőek, még a negatívok is. És amikor az ember azt hinné, hogy nincs tovább, jön egy újabb fordulat... :)

Misztikus thrillerből ötös!

2018. január 23., kedd

Holttest a fürdőkádban – Ági

Nem is tudom, hogy hol kezdjem. Őszintén megmondom, vegyesek az érzelmeim a könyvvel kapcsolatban, ugyanis az Agatha Christie könyvekért rajongok, de ez a könyv nem hasonlított azokhoz. Félreértés ne essék, tetszett a könyv, de az én véleményem szerint kár a Christie könyvekhez hasonlítani.

Mielőtt belekezdtem volna az olvasásba, természetesen olvasgattam róla értékeléseket, és többen írták, hogy nagyon sokára bukkan fel egy hulla. Ezzel egyet tudok érteni, viszont a történet szempontjából rendben volt az időzítés.

Amúgy 1,5 nap alatt elolvastam, tehát nekem tetszett, bár nem mondanám, hogy kimerítette a krimi műfaj fogalmát.

Azok a jelenetek kifejezetten tetszettek, amiben szerepelt a királynő, illetve még a nagyapás pillanatok is mosolyt csaltak az arcomra. Arra azonban vártam, hogy a Binkynek hagyott levélből nagyobb gubanc legyen, szerettem volna még egy kis kalamajkát :)

A főszereplő, mint karakter nem volt olyan rossz, igazából, ami zavart, az a nyelvezet. Nem tudom, hogy eredetileg is ilyen, vagy a fordítás okozta, de nem mindig éreztem, hogy az 1930-as években járnék… Néha-néha igen hajmeresztőnek találtam.

Ami még zavaró volt, legalábbis az én számomra, az a vége. Amennyire hosszan taglalta a Skóciából Londonba költözést, majd a beilleszkedést (191 oldal!), annál gyorsabban lett vége a történetnek. Nem is tudom, talán egy kis entyem-pentyem még belefért volna a végén G és D között.. :) :)

Összességében nekem tetszett a könyv, tudnám ajánlani másoknak is, persze hangsúlyozva, hogy ne keressék a hasonlóságot Agatha Christie könyveivel. Azoknak való, akik nem nehéz olvasmányt keresnek. Ha pontoznom kellene, akkor egy gyenge négyesre osztályoznám.

2018. január 18., csütörtök

Holttest a fürdőkádban – kudit

A könyv a 30-as évek Angliájában játszódik, a legfelső körökhöz tartozó szereplőkkel. Megjelenik benne II Erzsébet nagyanyja, Queen Mary, és beleláthatunk egy pillanatra elvileg ez lenne a fő szál, ha nem történik a gyilkosság Edward és Wallis Simpson szerelmi történetébe, ami Edward trónról való lemondásához vezetett.

Egyszóval a történet tényleges történelmi környezetbe van helyezve, teljesen feleslegesen. Mert, hogy a történésekre semmi hatással nincs, bár nyilván az angolok számára ez ad némi pikantériát a dolognak. És, ne feledjük, egy sorozat első, nem biztos, hogy legjobb darabjáról beszélünk.

Ha hozzászoktál, hogy igazán jó minőségű krimiket olvasol, akkor ezt nem ajánlanám. Az egész már (akár többször is) megírt klisék halmaza, körülbelül a könyv felénél lehet tudni a végét, mert tudod, hogy ez a könyv nem képes váratlan csattanóra.

Ha kedveled a könnyed, kissé romantikus, kalandos lányregényeket, ahol jól kicikizik a férfiakat, akkor nem fogsz csalódni. Főleg nem, ha nem vársz igényes fordítást. Nem az a könyv, amit magyarra oly könnyen le lehetne fordítani. A “high society” eatoni, cambridgei, oxfordi nyelvezete, szóhasználata, mondat-fordulatai ma is élők, míg a magyar nem éppen, mert sosem volt (azokban a magasságokban nem magyarul beszéltek) “megfelelője”, legalább is a II. Világháborúval végképp elveszett. 

A Brit királyi cslád 1946. Balról jobbra második Princess Margaret (1930-2002), Princess Elizabeth (jelenlegi II Erzsébet királynő), King George VI (1895-1952) és Queen Mary (1867-1953)

Ehhez képest – és nyilván a műfaj “komolytalanságát” is beleszámítva, a fordító iparkodott. Én benne hagytam volna a Her Majesty, my lady és my lord, a Lady és Sir kifejezéseket, különösen, ahol a herceg kioktatja rendőrt:

“[the inspector said] “This way, if you please, sir.” “It’s ‘Your Grace,’ ” Binky said. “What?” “One addresses a duke as ‘Your Grace.’ ” és:
“Oh, and for the record, Sergeant, my sister is ‘her ladyship.’ ” “Is she, now? And I’m ‘Inspector,’ not ‘Sergeant.’ ”

Végül is mindenki tudja, hogy a történet Angliában, a legmagasabb körökben játszódik. De, mint említettem, ez a nehézség nagyjából megoldott volt. (Kivétel egy hiba, a vikend, de hát, istenem, megszoktuk, hogy nem szerkesztünk.)

Ami a történet egyik érdekessége lehet, az az arisztokrácia életének a bemutatása. Ne feledjük, a két világháború között vagyunk, még nagyon határozottan a Brit Birodalomról beszélünk. Az az érzésem, hogy a brit arisztokrácia élete a II. Világháború, majd a Brit Birodalom megszűnése után alaposan megváltozott. Ami nem igazán, legalább is a 60-as években még biztos nem, az az elit kollégiumok nevelési módszere, ami itt is meg vagyon említve: alig fűtött közösségi termek, botrányosn rossz ételek, hideg vízben zuhanyozás és rengeteg testgykorlat. Viszont elképesztően magas színvonalú (“kiscsoportos”) képzés és egy életre szóló szövetség.

Tehát, a könyv olvasható, a maga módján még krimi is, és tényleg a könnyed műfajba tartozik. Egy olyan világról többé-kevésbé hitelesen hangzóan, ami kinn is elmúlt majdnem és itt sem volt igazán.
Fiataloknak, lányoknak, sok szeretettel.

2018. január 14., vasárnap

Holttest a fürdőkádban – Dóri

Csalódtam és nem is kicsit. A borítón az szerepel "Mintha Agatha Christie és P. G. Wodehouse együtt írna detektívregényt." Alapból nem szerettem, mikor egy írott valaki(k)-hez hasonlítanak, de mivel eddig nem halottam az írónőről egyfajta kiindulási pontnak tekintettem. Tény, hogy Wodehouse-tól nem olvastam még, de hol van ebben a könyvben Agatha Christie?

Elvileg ez egy krimi, de a mű feléig, minden csak nem az. Csak vártam és vártam, hogy, mikor indulnak be a cselekmények, és mikor ez megtörténik sem ér villámcsapásként, mert a cím elárulja a fő eseményt.

Az utána következő történések is csak az elején tűnnek kuszának, de elég hamar össze lehet rakni a puzzle darabkáit.

Néhol kicsit erőltetett volt számomra a történet. Ahogy Georgiana találkozik az emberekkel, ahogy megtörtének vele a dolgok...., én szerettem a valós, hétköznapi szituációkat, nekem ezek tesznek egy krimit izgalmassá.

Arról nem is beszélve, hogy itt-ott túl is voltak hangsúlyozva a dolgok. Például: Attól, hogy valakinek előkelő ragja van, vagy éppen a királyi család tagja, még lehet szegény.

Plusz, kicsit furcsa, volt nekem, hogy csak úgy elmondja Darcy-nak, hogy takarítani fog, hisz nem is ismeri. Georgiana néha csak úgy beszél olyan dolgokról, amikről a rangjából kiindulva is, azt hinném, hogy diszkréten akarja kezelni.

Egyedül Darcy és Georgiana kapcsolata miatt lennék, vagyis lettem volna kíváncsi a folytatásokra, de elég volt elolvasnom a fülszövegeket, hogy kielégítő képet tudjak alkotni, így nekem ez volt, az első és utolsó könyvem az Her Royal Spyness Series-ből.

Összegezve: Ez nekem 5/2. Azért 2 mert nem rémes, de semmilyen nyomot nem hagyott bennem.


Érdekesség: Ez a könyv a Her Royal Spyness sorozat első kötete. (magyarul csak ezt fordították le) Eddig 11 kötet jelent meg, plusz 0.5, és idén augusztusban érkezik a 12. is. /A borítókon Georgiana határozottan szőke, pedig a könyvben úgy volt írva, hogy vörösesszőke./

Az írónő, eredeti nevén Janet Quin-Harkin, kedveli a sok könyvből álló sorozatokat a Molly Murphy Series 17 kötetes plusz van 0.5, 11.5 és 12.5 hozzá. A Constable Evans Series 10 kötetes és lezárult. 2014-ben kezdte el a The Red Dragon Academy Series amiből eddig csak 1 könyv jelent meg, illetve 2017-ben írta az első World War II Novels (amik külön álló regények), és idén februárban érkezik az új kötet.

2017. december 31., vasárnap

Armstrong: ​Egy legenda bukása – Dexter79

Fülszöveg:
A New York Times riportere, Juliet Macur, korunk egyik leghíresebb sportolójának, Lance Armstrongnak felemelkedéséről és bukásáról írt hiteles beszámolót. A könyv lerántja a leplet a kerékpáros életének kulcsfiguráiról, és betekintést nyújt a szisztematikus doppingolással kapcsolatos nyomozásba. Bizalmas dokumentumokra alapozva mutatja be, hogyan sikerült Armstrongnak olyan sokáig fenntartania az őt övező mítoszokat, megőriznie a látszatot, és tönkretenni azokat, akik az útjába álltak. Végül kiderül az is, mi vezetett a sportoló villámgyors bukásához. A könyv 14 év eseményeit öleli fel, beszámol a rák utáni nagy visszatérésről, az üzletekről, melyek multimilliomossá tették Armstrongot, és megörökíti azt is, amikor a kerékpárosnak le kellett mondania az általa létrehozott Livestrong Alapítvány elnöki tisztségéről.... A könyv a sporttörténelem leggyorsabb és legkíméletlenebb bukásának története, mely azt kutatja, kik felelősek azért, hogy Lance Armstrong doppingolása olyan sokáig rejtve maradhatott a rajongók hada előtt.

Értékelés:
A könyv címe Egy legenda bukása, nagyon találó, nekem Ő tényleg az volt, egy Legenda, egy Hős, aki legyőzte a rákot és nyert, mindig csak nyert. Talán ezért tartott évekig, hogy megvegyem ezt a könyvet, és utána még sokáig, hogy belefogjak. Nem akartam, hogy teljesen lerombolják, amit erről az emberről és a Tour de France-ról gondoltam, annak ellenére, hogy az újságokból és a tv-ből tudtam mi történt. Még emlékszem arra, hogy miért kezdtem el nézni a Tour de France-t: az öcsém hívta fel rá a figyelmem, hogy milyen érdekes, ahogy egy csomó kerékpáros teker egymás mellett órákon keresztül. :) Persze a lényeg az volt, hogy a magyar kommentátorok (ifj.Knézy Jenő és Sipos János) nagyon értették a dolgukat és viccesek voltak. Nálam így kezdődött a szerelem, ami nagyon hamar hozta magával az Armstrong rajongást, Ő akkor már 3. Tour-t nyerte meg, akkor már sztár volt.

A könyv alapvetően egy jól és nagyon alaposan összerakott „tanulmány”, rengeteg tömény ténnyel és adattal (emiatt nehéz is volt olvasni), de egyben egy hatalmas lejárató kampány is. Az írónő mérhetetlenül utálja Armstrongot, ez látszik az írásából. Tény, hogy Armstrong mindenkit becsapott, tény, hogy sok-sok millió ember felnézett rá (köztük én is), nagyon sokan pénzt áldoztak arra, hogy megvegyék a könyveit (köztük én is). Ettől függetlenül ezt a doppingot sohasem egyedül csinálta, szinte mindenki tudott róla, éppen ezért csak részben tudom elítélni, az a részem, aki úgy gondolja, hogy igen is lehet tisztán is versenyeket nyerni (talán naiv vagyok, de így gondolom). Persze ez nem menti a tettét, azért mert mindenki csinálja még nem helyes. Aztán ott vannak azok az emberek, akik belőle csináltak pénz, nem is keveset, és nem csak Neki, hanem maguknak is. Azok az emberek, akik Lance Armstrong neve miatt gazdagodtak meg.
Másrészt viszont a könyvben megismert Lance nem szimpatikus, átgázol embereken, semmibe veszi őket, agresszív és nagyon egocentrikus, ez már az Ő „érdeme”, az Ő gyengesége, ezért már Őt lehet elítélni. Aztán persze ki tudja, hogy mennyire túlzott az írónő, amikor Armstrong személyiségére vonatkozó részeket leírta. Olvastam Armstrong könyveit, az egyikben többek között a rák leküzdéséről ír, ami akárhogyan nézzük nagy dolog, ebben a könyvben azonban úgy van feltüntetve, mintha csak egy rutinműtéten vett volna részt, minden arra van kihegyezve, hogy Ő mennyire rossz ember.

Már én se látom a Legendát, inkább a csalódottságom megtestesítőjét, mert én is elhittem az amerikai álmot, amit be akartak nekünk adni...

Kedvenc idézet:
"Ez az én testem, és azt csinálok vele, amit akarok. Megerőltethetem, tanulmányozhatom, fejleszthetem, figyelhetek rá. Mindenki azt szeretné tudni, hogy mit használok. Hogy mit? A biciklimet. Napi hat órán keresztül izzad rajta a seggem. És te mit használsz?"

Értékelés: 3,5/5 (a könyv alapossága sok csillagot megér, de mivel számomra ennyire szomorú témájú, ezért nem tudok többet adni rá)

2017. november 30., csütörtök

A könyvtolvaj – Borsoka

Cselekmény: Liesel Meminger nevelőszülőkhöz kerül a németországi Molchingba 1939-ben. Kiderül, hogy a kislány 9 éves kora ellenére nem tud még olvasni, pedig annyira rajong a könyvekért, hogy időnként elcsen egyet-egyet. Nevelőapja, Hans Huberman tanítja meg olvasni, és mindeközben Liesel lassan beilleszkedik, elmúlnak korábbi rémálmai. Összebarátkozik a szomszéd fiúval, Rudyval, együtt élik meg a kiskamasz csínytevéseket. Egy nap látogató toppan be Hubermannékhoz, aki Lieselnek egy újabb köteléket, ugyanakkor veszélyforrást is jelent. Mindeközben a gyerekkori idillt fokozatosan beárnyékolják a háború baljós fellegei...

Értékelés: Vegyesek az érzelmeim a könyvvel kapcsolatban. Egyrészről olvasás közben zavart, hogy nekem eléggé kiütközött az ifjúsági regény-jellege azzal, hogy a történések egyszerűek voltak, nem volt magyarázat vagy különösebb mélység. Mentek almát lopni, Liesel könyvet lopott, a Mama meg darálta a Saumensch-eket. Értem, hogy a kislány szemszögéből láttuk az eseményeket, de ennél kicsit többre vágytam (viszont tudom, hogy ha nagyjából Liesel-korú lennék, imádnám ezt a könyvet). Volt benne egy adag hatásvadász-vonal is, de engem ez csak kicsit zavart.

Ami viszont nagyon tetszett, hogy a Halál mesélte el a történetet, és - mondhatjuk, hogy ez hatásvadász, meg elcsépelt - külön személyisége volt. Kegyetlen, ezért utáljuk, de van benne valami emberi, ezért kicsit közelebb is kerülünk hozzá - főleg, hogy abban az időben sokat lehetett találkozni vele. Szerintem a regény többi szereplőjének is jól kidolgozott karaktere volt. Az egyszerű történések mögött lassan kirajzolódott mindenkinek a többrétű személyisége - például Rudy, aki látszólag egy csintalan kiskamasz, ugyanakkor aranyszívű; vagy a Mama, aki kívülről keménynek és idegesnek tűnik, de lassan kiderül, hogy neki is van szíve.

A könyv stílusa tetszett, a tőmondatok, a kiemelések - szerintem egyedi és megmutatja, hogy egy gyereknek mi a hangsúlyos, illetve néha előjön az író finom és fanyar humora is. Az így kiemelt alapigazságokkal nem mindig tudtam azonosulni, szerintem nem annyira velősek, viszont a könyvben összességében, a szimpla kis történetek sokaságából és az egész nagy történetből kirajzolódnak alapigazságok, amiket hajlamosak vagyunk a mindennapokban elfelejteni.

Ha tinédzserként olvastam volna a könyvet, a kedvenceim közé tartozna, mert egy gyereknek/kisfelnőttnek hűen bemutatja a náci Németországot az átlagember szemével és rávilágít olyan apróságokra, ami egy gyereknek akár újdonság is lehet. Felnőttszemmel is tetszett a könyv, de kicsit túl szimpla volt, nagyobb mélységeket is ki lehetett volna hozni belőle. Talán azért is voltak magas elvárásaim, mert korábban láttam már a filmet, de szerencsére csak nagyvonalakban emlékeztem rá. A film alapján azt gondoltam, a könyv kicsit mélyebbre nyúl. De így is pozitív volt az összkép.

2017. november 21., kedd

A könyvtolvaj – Dóri

Nem ismeretlenül vágtam bele az olvasásba, mert pár éve láttam a könyv alapján készült film körülbelül utolsó 25 percét. Ezért aggódtam, hogy unni fogom az olvasást, de még véletlenül sem ez történt, csak úgy sodort magával a történet.

Rudy halálát előre tudtam, de maga az elbeszélő is elég hamar a tudtunkra adja; mégis elég nehezen fogadtam el. Persze sok millió ártatlan halt meg vele együtt, de mindig rosszabb, ha olyan megy el, akit ismerünk. Egy olyan fiú halt meg, aki bár ő maga is folyton éhes volt, mégis kenyér darabokat tett az útra a zsidóknak. Egy olyan fiú, aki egy haldokló ellenség mellére tett egy játék mackót. Egy olyan fiú, aki szerette a szomszéd lányt és úgy ment el, hogy alvás közben átölelte a húgát.

Úgy sajnálom, hogy csak halálában kapta meg Liesel csókját. Erről azokra az elmulasztott pillanatokra/cselekedetekre asszociálok, amiknek kihagyását bánjuk.

Sok kis apró jóval találkozunk. Az egyik ilyen mikor, az ellopott ételes kosarat megosztják a többiekkel is. Arthur Berget idézve: „Lehet, hogy bűnözök vagyunk, de azért van bennünk becsület.”

Végig ott van a kontraszt. Egy olyan kontraszt, amibe jó hinni és remélni. Mert, ha minden rossz és torz is, attól még valahol, elbújva, kicsiben ott a jó, az értékes.
"... a termesztet gondolatok nemzete..."
Liesel Meminger, a könyvtolvaj, aki ráébred arra, hogy a szavaknak hatalmuk van és használni is hajlandó őket. Persze nem mindegy, hogy miként alkalmazzuk.

Lieselnek konkrétan senki sem ad útmutatást. Ő csak a példákat látja, de maga hozza meg a döntést, hogy merre indul el. Ugyan ez érvényes Rudyra is. És számomra ez a regény legnagyobb mondanivalója. Attól, hogy a propaganda gépezet sulykol valamit, még nem következik automatikusan, hogy igazuk is van. Attól, hogy megfélemlítenek, megbüntetnek, még nem kell megtörni. Ha nyíltan, hangosan nem is tudsz ellenállni, még csendben a négy fal közt megteheted, mert ez is több mint a semmi.
"A KÖNYVTOLVAJ – UTOLSÓ SOR
Gyűlölöm és szeretem
a szavakat, és remélem
hogy jól használtam őket."
Valamennyire elcsépeltnek hangzik, de valahogy azt, figyelmet meg, hogy furcsa mód, pont az ilyen és ehhez hasonló úgymond triviális dolgokat felejtjük el. Elfelejtjük és figyelmen kívül hatjuk. Hisz könnyebb az árral úszni, mint vele szemben. Liesel azonban, nem egy emberrel együtt kivétel. Az ilyen kivételek adnak reményt a legnagyobb sötétségben.


Ez a könyv nagyon sok érzelmet képes kiváltani. Nem csak azért, mert a történelem egyik legsötétebb időszaka adja a hátteret, hanem mert minden féle manír nélkül emlékeztet számomra örök érvényű igazságokra.

5/5