A könyvtolvaj – Borsoka

Cselekmény: Liesel Meminger nevelőszülőkhöz kerül a németországi Molchingba 1939-ben. Kiderül, hogy a kislány 9 éves kora ellenére nem tud még olvasni, pedig annyira rajong a könyvekért, hogy időnként elcsen egyet-egyet. Nevelőapja, Hans Huberman tanítja meg olvasni, és mindeközben Liesel lassan beilleszkedik, elmúlnak korábbi rémálmai. Összebarátkozik a szomszéd fiúval, Rudyval, együtt élik meg a kiskamasz csínytevéseket. Egy nap látogató toppan be Hubermannékhoz, aki Lieselnek egy újabb köteléket, ugyanakkor veszélyforrást is jelent. Mindeközben a gyerekkori idillt fokozatosan beárnyékolják a háború baljós fellegei...

Értékelés: Vegyesek az érzelmeim a könyvvel kapcsolatban. Egyrészről olvasás közben zavart, hogy nekem eléggé kiütközött az ifjúsági regény-jellege azzal, hogy a történések egyszerűek voltak, nem volt magyarázat vagy különösebb mélység. Mentek almát lopni, Liesel könyvet lopott, a Mama meg darálta a Saumensch-eket. Értem, hogy a kislány szemszögéből láttuk az eseményeket, de ennél kicsit többre vágytam (viszont tudom, hogy ha nagyjából Liesel-korú lennék, imádnám ezt a könyvet). Volt benne egy adag hatásvadász-vonal is, de engem ez csak kicsit zavart.

Ami viszont nagyon tetszett, hogy a Halál mesélte el a történetet, és - mondhatjuk, hogy ez hatásvadász, meg elcsépelt - külön személyisége volt. Kegyetlen, ezért utáljuk, de van benne valami emberi, ezért kicsit közelebb is kerülünk hozzá - főleg, hogy abban az időben sokat lehetett találkozni vele. Szerintem a regény többi szereplőjének is jól kidolgozott karaktere volt. Az egyszerű történések mögött lassan kirajzolódott mindenkinek a többrétű személyisége - például Rudy, aki látszólag egy csintalan kiskamasz, ugyanakkor aranyszívű; vagy a Mama, aki kívülről keménynek és idegesnek tűnik, de lassan kiderül, hogy neki is van szíve.

A könyv stílusa tetszett, a tőmondatok, a kiemelések - szerintem egyedi és megmutatja, hogy egy gyereknek mi a hangsúlyos, illetve néha előjön az író finom és fanyar humora is. Az így kiemelt alapigazságokkal nem mindig tudtam azonosulni, szerintem nem annyira velősek, viszont a könyvben összességében, a szimpla kis történetek sokaságából és az egész nagy történetből kirajzolódnak alapigazságok, amiket hajlamosak vagyunk a mindennapokban elfelejteni.

Ha tinédzserként olvastam volna a könyvet, a kedvenceim közé tartozna, mert egy gyereknek/kisfelnőttnek hűen bemutatja a náci Németországot az átlagember szemével és rávilágít olyan apróságokra, ami egy gyereknek akár újdonság is lehet. Felnőttszemmel is tetszett a könyv, de kicsit túl szimpla volt, nagyobb mélységeket is ki lehetett volna hozni belőle. Talán azért is voltak magas elvárásaim, mert korábban láttam már a filmet, de szerencsére csak nagyvonalakban emlékeztem rá. A film alapján azt gondoltam, a könyv kicsit mélyebbre nyúl. De így is pozitív volt az összkép.

A könyvtolvaj – Dóri

Nem ismeretlenül vágtam bele az olvasásba, mert pár éve láttam a könyv alapján készült film körülbelül utolsó 25 percét. Ezért aggódtam, hogy unni fogom az olvasást, de még véletlenül sem ez történt, csak úgy sodort magával a történet.

Rudy halálát előre tudtam, de maga az elbeszélő is elég hamar a tudtunkra adja; mégis elég nehezen fogadtam el. Persze sok millió ártatlan halt meg vele együtt, de mindig rosszabb, ha olyan megy el, akit ismerünk. Egy olyan fiú halt meg, aki bár ő maga is folyton éhes volt, mégis kenyér darabokat tett az útra a zsidóknak. Egy olyan fiú, aki egy haldokló ellenség mellére tett egy játék mackót. Egy olyan fiú, aki szerette a szomszéd lányt és úgy ment el, hogy alvás közben átölelte a húgát.

Úgy sajnálom, hogy csak halálában kapta meg Liesel csókját. Erről azokra az elmulasztott pillanatokra/cselekedetekre asszociálok, amiknek kihagyását bánjuk.

Sok kis apró jóval találkozunk. Az egyik ilyen mikor, az ellopott ételes kosarat megosztják a többiekkel is. Arthur Berget idézve: „Lehet, hogy bűnözök vagyunk, de azért van bennünk becsület.”

Végig ott van a kontraszt. Egy olyan kontraszt, amibe jó hinni és remélni. Mert, ha minden rossz és torz is, attól még valahol, elbújva, kicsiben ott a jó, az értékes.

"... a termesztet gondolatok nemzete..."

Liesel Meminger, a könyvtolvaj, aki ráébred arra, hogy a szavaknak hatalmuk van és használni is hajlandó őket. Persze nem mindegy, hogy miként alkalmazzuk.

Lieselnek konkrétan senki sem ad útmutatást. Ő csak a példákat látja, de maga hozza meg a döntést, hogy merre indul el. Ugyan ez érvényes Rudyra is. És számomra ez a regény legnagyobb mondanivalója. Attól, hogy a propaganda gépezet sulykol valamit, még nem következik automatikusan, hogy igazuk is van. Attól, hogy megfélemlítenek, megbüntetnek, még nem kell megtörni. Ha nyíltan, hangosan nem is tudsz ellenállni, még csendben a négy fal közt megteheted, mert ez is több mint a semmi.

"A KÖNYVTOLVAJ – UTOLSÓ SOR
Gyűlölöm és szeretem
a szavakat, és remélem
hogy jól használtam őket."

Valamennyire elcsépeltnek hangzik, de valahogy azt, figyelmet meg, hogy furcsa mód, pont az ilyen és ehhez hasonló úgymond triviális dolgokat felejtjük el. Elfelejtjük és figyelmen kívül hatjuk. Hisz könnyebb az árral úszni, mint vele szemben. Liesel azonban, nem egy emberrel együtt kivétel. Az ilyen kivételek adnak reményt a legnagyobb sötétségben.

Ez a könyv nagyon sok érzelmet képes kiváltani. Nem csak azért, mert a történelem egyik legsötétebb időszaka adja a hátteret, hanem mert minden féle manír nélkül emlékeztet számomra örök érvényű igazságokra.

5/5

Dorian Gray arcképe – Borsoka

Dorian Gray romlatlan és feltűnően szép fiatalember, akit Basil Hallward, egy festő barátja és egyben nagy hódolója egy nap lefest. Doriant a mesterművet nézve irigység fogja el, amiért a kép mindig szép marad, míg ő megöregszik majd. Kívánsága nemsokára valóra válik, és élete hibáinak nyomait a képen szereplő alak viseli magán, míg Dorian szép és fiatal marad végig. Barátja, Lord Hallward hatására elindul a gyönyörök hajhászásának és az élet értékei iránti cinizmus útján, ami egyre mélyebbre húzza. Külső szépsége ellenére belső romlottsága miatt egyre népszerűtlenebb lesz környezetében is. A kép iránti ellenszenve szélsőséges tettre készteti...

Érdekes és tanulságos volt a könyv. Számomra a legérdekesebb benne az volt, hogy egyfajta korrajz, végig úgy éreztem, hogy Oscar Wilde ezzel állított görbe tükröt az unatkozó elitnek, akik unalmukban mindenféle gyönyöröknek adják át magukat, és a művészeteket értelmetlen módon bálványozzák. Fontosabb az esztétikai és művészi szépség, mint az erkölcs. Doriant ez az áradat viszi el, és a regény elején még ártatlan fiatal férfiból így lesz a regény végére egy, az ördögi alku révén kívülről fiatal és szép, de igazából idősödő és bűnökkel terhes férfi. Érdekesek voltak a regényben az eszmefuttatások, sok bölcs megállapítás volt, ugyanakkor néha nehéz volt követnem a párbeszédeket és a cselekményeket. Zavart Lord Wotton élet és az erkölcs iránti cinizmusa és a környezetük romlottsága. A balladai homály, ami néhány mozzanatot övezett (pl. mivel zsarolta meg Dorian Alan Campbellt, hogy segítsen neki), hiányt hagyott bennem, mert persze mindegy is, hogy mi volt a magyarázat néhány dologra, de kerekebb lett volna azokkal együtt a történet. A könyv stílusa nekem hasonlított egy színdarabra, ami külön ízt adott neki.

Összességében tetszett a könyv a sok szimbólummal és mélyebb értelemmel annak ellenére, hogy bizonyos részek nehezen emészthetőek. Lehet, hogy egyszer akár újra is olvasnám, mert szerintem sokkal többet értenék belőle úgy, hogy az alapsztorit már ismerem.