2017. február 23., csütörtök

Szívritmuszavar – Julcsi

Vegyes érzelmeim vannak, most hogy így befejeztem ezt a könyvet.
Először kezdeném a negatívokkal. Nagyon rövidke kis könyv, és mégis éreztem néha azt, hogy vontatott, bár ez inkább csak a közepéig volt így. Nekem néhol túl sok volt a körítés, túl sok volt az, hogy a gondolataihoz nagyon sok esetben fűzött hozzá a főszereplő valamilyen hosszú, nagyon hosszú találgatást, vagy hasonlatot. Nagyon sajnáltam a főszereplő lányt, és mégis néhol úgy éreztem túlzás amit csinált Spoiler: (ha el szeretnéd olvasni, jelöld ki a bekezdést)

például hogy elküldte az összes versét, és hogy a büszkesége sokszor sehol nem volt…. hogy felhívta, hogy elhívta találkozni...

spoiler vége!!!.Persze, értem én hogy szerelem, és lehet hogy akkor én ennyire még sose voltam szerelmes? Nem tudom, lehet, de én sokkal büszkébb vagyok ennél mint hogy valaha ennyire kiadjam magam

Spoiler: (ha el szeretnéd olvasni, jelöld ki a bekezdést)

egy elutasítás után.

spoiler vége!!!

És akkor a pozitívak: Ugyan vontatott volt a sokszori hasonlat, mégis meg kell említsem, hogy mennyire csodálatosan fogalmaz az írónő. Ha nem akartam volna annyira tudni hogy mi lesz a folytatás talán nem is zavart volna, mert tényleg nagyon szépen ír. Az, hogy ráadásul magyar az írónő, és Budapest a helyszín, az csakis pozitívként tud hozzátenni a történethez legalább számomra, mindig nagyon szeretek olvasni arról a helyről, ahol élek :) Tetszett a második személyben való fogalmazás, így valahogy sokkal hitelesebben hat, sokkal személyesebb lett az egész. A vége is nekem valahogy nyitott maradt, talán ez is az oka, hogy már kezdem is a folytatást.

Az pedig csak így, hogy a folytatás címét megnéztem derült ki számomra, hogy végig könyv alatt meg sincs említve a két főszereplő neve. És a legfurcsább hogy ez csak így utólag tűnt fel :)

2017. február 9., csütörtök

Szívritmuszavar – Dexter79

Eléggé vegyesek az érzéseim ezzel a könyvvel kapcsolatban. Kezdem azzal, hogy nagyon rövidke volt, irtó gyorsan végig lehetett szaladni rajta. Olvasás közben folyamatosan változtak az érzéseim a könyvvel/történettel kapcsolatban. Az elején nagyon furán indult, aztán kíváncsi lettem, de már az első 10-20 oldal után azt éreztem, hogy ez túl sok. Először az volt fura, hogy E/2-ban íródott, valamiért ez most nem tetszett, na meg persze hiányoltam a párbeszédeket, de nagyon, szinte alig kommunikáltak. Az első oldalakon leírt egy könyvtárosnak kinéző nőt (holott nem az volt), de mégis hajlamos voltam azzal a képpel azonosítani, amiatt, hogy sütött róla a depresszió. Aztán valahol a 20.oldal magasságában fogja magát főszereplő és vadidegen embereknek, akik egyébként lehet, hogy nem is kíváncsiak rá elmeséli a tragikus szerelmi történetét. Maga a szerelmi történet nem volt rossz, ennél a résznél igazán kíváncsi voltam, hogy mi lesz, de aztán az óriási szerelemből (Te vagy az Igazi, Te vagy a Sorsom) átcsaptunk irtózatos szenvedésbe. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy nem létezik ilyen szerelem (szerencsére van), és azt se mondom, hogy valaki nem borulhat ki, ha ezt a szerelmet elveszíti, na de kérem, emberek vagyunk, legyen már egy kis büszkeségünk, hogy nem megyünk olyan szekér után, ami nem vesz fel minket (gondolok itt arra, amikor email-ekkel bombázta a fiút, vagy hívogatta).
Amikor a Lány (azért hívom így, mert nem emlékszem, hogy bármikor is említve lett volna a neve a könyvben) elkezdi mesélni a nagy szerelem kialakulását, akkor nagyon sokáig (kb. a tábor végéig) meg voltam róla győződve, hogy a Fiú (az ő neve is talán egyszer volt említve) nem is érez iránta semmit, és hogy csak az egészet a Lány találta ki, mert olyan "tündérmesés" volt neki. Aztán kaptunk egy-két tényt, hogy nem csak kitaláció az egész, majd jött a nagy "tragédia". Nem választhatlak téged, mert otthon vár rám egy másik lány, akit ugye nem szerethetek annyira, ha irántad ezt érzem, de mégis őt választom, mert gyáva vagyok és ez a biztonságosabb terep, ja és így jobban lehet szenvedni utána... Ja, és amikor minden összedől körülöttünk, akkor aztán lehet sajnáltatni magunkat.
Azt sem igazán értettem, hogy egy 20-24 éves férfi miért vár 4 évet, hogy megszólítson egy lányt. Könyörgöm nem 15 évesek voltak, mi a fenére várt? Tapsra? Többször is volt lehetőségük, hogy együtt legyenek, de mindig vagy az egyik, vagy a másik hülye/büszke/gyáva (kinek melyik teszik jobban) volt ahhoz, hogy felvállalja. Az utolsó 2-3 oldalt meg hagyjuk is, mert az volt csak igazán a sok és a felesleges dráma. (aki olvasta azt tudja, hogy mire gondolok)

Viszont ami a legkevésbé tetszett az a fogalmazásmód volt. Nagyon túl volt fogalmazva, túlságosan csöpögött, és túlságosan tele volt pakolva közhelyekkel. Számomra, akinek az egyik kedvenc műfaja a romantika, túlságosan émelyítő volt az írásmód. Én minden mennyiségben, néha intravénásan nyomom a magamba a csöpögős szerelmi történeteket (is), de ez még nekem is sok volt. Alapból egy jó kis történet, ami túl lett tolva és emiatt elvette a lényeget. Engem nem zavart a magyar közeg/vonatkozás, jó volt egyszerű magyar táborozó fiatalokról olvasni (bár kicsit '80-as éves feelingem lett), de valami hiányzott belőle. Próbáltam szeretni ez a könyvet, mert sok ismerős érzés, pillanat volt benne, ennek ellenére nem sikerült.

Azért találtam kedvenc idézetet:
"Azt is olvastam valahol, hogy csak akkor élünk teljes életet, ha a bizonytalan szerelemért kockáztatunk."

Értékelés: 2,5/5

2017. február 1., szerda

Mielőtt megismertelek – Nusii

A könyv már jó ideje a polcomon áll, de az olvasása folyton csak tolódott, most, a Mini-könyvklub keretében sort kerítettem végre rá. 

A könyv egyik főszereplője a kissé butácska, bohókás, folyton optimista Louisa Clark, aki elveszti szeretett Vajas Buci-beli állását, így kénytelen új munka után nézni. Mivel szakmai képesítéssel nem rendelkezik, nincs könnyű dolga. Rengeteg féle munkát kipróbál, jellemzően kisebb sikerekkel. Végül a Traynor családnál köt ki, ahol a feladata a család lebénult fiának, Willnek a gondozása lesz.  A történet másik főszereplője a korábban pörgős életet élő, egy 2 évvel korábban történt szörnyű baleset következtében mellkastól lefelé lebénult Will Traynor, aki képtelen elfogadni megváltozott helyzetét, utálja az új életét. Ennek megfelelően mogorva, gunyoros mindenkivel, beleértve Louisát is. A történet az ő kapcsolatuk alakulását mutatja be.
A könyv nagyon súlyos témákat boncolgat. Az eutanázia témája nagyon megosztó, óvatosan kell hozzányúlni, azonban Jojo Moyesnek szerintem nagyon jól sikerült. Alapvetően én egy pozitív személyiségnek tartom magam, tele tervekkel, ennek ellenére nem tudtam elítélni Willt a döntése miatt, egyfelől szerintem mindenkinek joga van dönteni a saját életéről, másrészről egy extrém sportokat űző, világot látott, sikeres emberről beszélünk, aki egyik napról a másikra szembesül az összetört álmaival, sajnálkozó pillantásokkal, konstans fájdalommal és a tehetetlenséggel. Szerencsés esetben az embernek sikerül új értelmet találnia az életének, de sajnos az is előfordul, hogy nem.  Megjelent a könyvben a szexuális zaklatás témája is. Örültem neki, hogy az írónő a „nem a te hibád” álláspontot próbálta hangsúlyozni, ugyanakkor nekem az egész kidolgozatlan, 2-3 oldalon belül felmerült és meg is oldott probléma volt. Értem, hogy nem ez volt a könyv központi témája, de ezt így nagyon összecsapottnak éreztem.     
Sajnos egyik szereplőt sem éreztem közel magamhoz. Lou nekem már túlságosan naiv és buta volt, nem tetszett benne, hogy a könyv nagy részében ugyanazt csinálta, mint mások: Will helyett döntött. A könyv végére sikerült kicsit megkomolyodnia, ennek örültem. A mellékszereplők közül számomra Treena nagyon ellenszenves volt végig, Patrick pedig teljesen semleges, egészen az utolsó húzásáig. Úgy érzem, hogy a filmben sokkal pozitívabbak, szerethetőbbek voltak a karakterek. Ezen kívül a filmben az érzelmek is jobban átjöttek, elhittem, hogy szeretik egymást, ezzel szemben a könyvben úgy vettem észre, hogy Lou tényleg szereti Willt, viszont a férfi maximum vonzalmat érez a lány iránt.

Összességében úgy gondolom, hogy maga a történet nem rossz, de iszonyatosan túl van hypolva. Néha nagyon erőltetettnek éreztem, szinte láttam magam előtt Jojo Moyest, amint „Bőgni fogtok!” felkiáltással serceg a tolla alatt a papír. Egyszer olvasós.