„Varázskaput immár nem titkos kertnek érezte, sokkal inkább valami megerősített erődítménynek. Ő pedig nem egy kellemes, biztonságos kis tündérmesében létezett, ahol a hibákat önműködően helyrehozzák; még mindig a való világban élt, ahol rossz, keserű dolgok történtek, látszólag ok nélkül, és az emberek néha olyasmikért is megfizettek, amikről nem is ők tehettek.”
A bejegyzés spoilereket tartalmaz!
A történet főszereplője a regény kezdetén 19 éves Quentin Coldwater, akinek átlagos mindennapjait megkeserítik a még átlagosabb kilátások (vagy éppen kilátástalanságok). Életében akkor érkezik el a fordulópont, amikor felvételt nyer New York eldugott részében működő, patinás és elit varázsképző egyetemére, a Varázskapuba. Quentin a kiválasztottság tudatával pusztítja tovább önmagát, amíg egyre jobban elhalványul számára a kinti valóság, miközben kénytelen ráébredni, hogy a varázslás képessége ellenére is ugyanaz a kiüresedett, céltalan ember marad, mint egykor volt. Aztán jön a nagyobb, várt kaland, ami talán újabb változást hozhat sivár hétköznapjaiba.
Emlékszem, ezt a könyvet úgy emlegették, mint a felnőttek Harry Potterét. Joggal, hiszen adottak a felnőttek, adott a varázslás, és maga a könyv is említésszerűen feleleveníti a Harry Potter-világot. Ezektől a párhuzamoktól lesz igazán erős a történet. Folyamatosan ráébreszti az olvasót arra, hogy míg Harry Potternek egy menedék Roxfort, addig Quentinnek folyamatos csalódás Varázskapu, hiszen semmiben sem különbözik az itteni élet a valóságtól. A varázslásban nincs semmi varázslatos: egy jól leírható tudomány bizonyítható tételekkel, megoldásra váró anomáliákkal. Leginkább a jog törvényszövegeire (pontos megismétlés elengedhetetlen) és a matematikára (összetett, absztrakt rendszerek) emlékeztet.
Quentin állandó boldogtalanságtól szenved, aminek okát maga sem érti, hiszen mindene megvan; rendkívül okos, szüleivel jó anyagi körülmények között élnek. Mégis többre, igazabbra vágyik. Ez az igazabb dolog egy elképzelt világ, Fillory, ahol izgalmas kalandokat élnek át példaképei, a Chatwin testvérek. Amikor kiderül, hogy Fillory valóság, a sok univerzum egyike, Quentin úgy érzi, megtalálta végre a várva-várt célját. Csakhogy Fillory sem az, aminek látszik, könyörtelen szabályaival ismét a valóságra hasonlít, ráadásul éppen Quentin példaképe, Martin Chatwin teszi tönkre a birodalmat. Martin Chatwin legyőzése sem nyugtatja meg az olvasót, hiszen még rosszabb királyok és királynők foglalják el Fillory trónjait – Quentin és barátai.
Ez a könyv minden fantasy elem mellett is reális marad. Számtalan huszonéveseket foglalkoztató kérdéseket elevenít meg őszinte nyersességgel, és újabbakat vet fel a Y generációról. Mit tartanak ezekről a gyerekekről?
Az Y generáció a 80-as, 90-es évek szülöttei, akiket olyan címszavakkal illetnek, mint a hősök, különlegesek, védettek. Ismerősen csengenek, igaz? Sokan gondolták, hogy ez a korosztály lesz a világ majdani megmentője, mégis nagy nyomás nehezedik rájuk a gazdasági bizonytalanság miatt. Éppen ezért a sok lehetőségben elvesznek és céltalanul bolyonganak gyermekkor és felnőtt lét között.
Quentin ugyanezt az állandóan helyét kereső korosztályt testesíti meg: minden kapcsolata felszínes, a szüleiről alig tudunk meg bármit is, ahogy a New Yorkban hagyott barátokról is. Ugyanez igaz a Varázskapu társairól. Bár kezdetben Quentin jól érezte magát Eliottal, később egy évig nem is beszélnek egymással. Quentin kényszeresen csatlakozni szeretne egy közösséghez, ahol elismerik a képességeit (Eliot, Szenzit csapat), de valójában azt látjuk, hogy különösebb erőfeszítések nélkül sikerül neki minden. Igazi Gary-Stu? Nem, Quentin rengeteg hibát követ el a könyvben. A saját nagyképűsége és sértettsége okozza Amanda halálát, mert áthív egy másik világból egy Fenevadat, és hiábavaló áldozata Alice Fillorynak. Mégis bántja az olvasó igazságérzetét, Quentin mindig mindent megúszik, és nem vállal felelősséget a tetteiért, azaz nem válik felnőtté. Quentinnel sokan képtelenek azonosulni, mert nem járja be a szokásos hős útját, hiányzik belőle az a kitartás és küzdeni akarás, ami Harry Pottert jellemzi, mégis zavarba ejtően magunkra ismerünk esengéseiben.
Az Y generációról ilyen érzékenységgel utoljára a Girls (Csajok) című sorozat beszélt, örülök, hogy Lev Grossman hasonló bátorsággal nyúlt ehhez a témához, és ezzel adott valami szokatlant a fantasy kedvelőknek. Sokat lehetne még írni a Narnia-párhuzamról, a regény vontatott, szikár stílusáról, ami mind-mind a felnőtt, profán életünket hivatott reálisan bemutatni, de nem teszem, mesélje el helyettem Lev Grossman Varázslók története.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése