A varázslók – Diána

Veszélyes helyzet, amikor egy könyv közepén az olvasó egyszer csak felkiált: „Jé, ez teljesen olyan, mint…”, vagy épp „Hmm, ez annyira emlékeztet valamire.” Mert néha az adott könyv képes bebizonyítani, hogy messze túlnőtt elődjén, és a hasonlóság puszta pillanatnyi benyomássá válik, ám ez a ritkább eset.

Sajnos A varázslókkal sem ez volt a helyzet. Adott a főszereplőnk, Quentin, aki maga sem érti, hogyan, de felvételt nyer egy varázsegyetemre. Mégsem tölti el boldogsággal, hogy megtudta, a mágia létezik, mivel mindvégig egy rejtett világba, Filloryba szeretne eljutni, ahol az állatok képesek beszélni, egy mágikus képességekkel rendelkező nő tartja rettegésben a vidéket és ahová random bútorokon és háztartási eszközökön át lehet eljutni.

Azt hiszem, már ennyiből is érződik némi Harry Potter és Narnia áthallás, ám ezek a regényben még nyilvánvalóbbak. Például a varázslóknak itt is van sportja, a veltersz, ami az életképtelenségig bonyolult és nem is értem, hogy van épeszű ember, aki ezt játssza és érti is, de a dolog utolérhető a szereplők kezdeti felállásában és néhol a karakterekben is. A varázslóknak nem titkolt célja felülmúlni, ha nem nevetségessé tenni a fentebbi regényeket, ami nem megy neki, így néhol inkább önmagát teszi nevetségessé.

Mindez még nem is lenne probléma, ha lennének megnyerő karaktereink vagy érdekes cselekményünk, de hát minek is az, tegyünk úgy, mintha minden nagyon életszerű lenne, és meg is van oldva a probléma.

Először is, a karakterek nem léteznek. Tudom, cseles, mert logikusnak tűnik, hogy lennie kell néhány karakternek egy regényben, de ez puszta illúzió, hogy ne csak négyszáz oldalnyi leírásból álljon a könyv. (Talán az Illuzionisták varázslatának lettünk áldozatai?) Nemhogy a mellékszereplőkről, még a főszereplőkről sem tudunk meg semmi lényegeset, ami rövid úton igencsak zavaróvá válik. Grossmann igyekezett megalkotni a problémás kamasz archetipusát, majd tökéletesen sokszorosítani, de csak hiteltelen, logikátlan bábokat kaptunk eredményül.

És ha véletlen még reménykednénk, kezdetben úgy tűnik, a cselekmény terén sem jobb a helyzet. Telik az idő, történik ez-az, de semminek sincs igazán súlya: se nem tesz hozzá a karakterekhez, se nem döbbenti meg az olvasót. Minden olyan pillanatnyi és bizonytalan, ám nem egészen úgy, ahogy az író szeret(het)te volna elérni.

A cselekmény pedig magával rántja a háttérvilágot is. Alig tudunk meg valamit a Varázskapun kívüli világról néhány pillanatnyi múló benyomáson kívül, ám cserébe a Varázskapuról szerzett ismereteink is hiányosak és felszínesek. Pedig vannak itt jó ötletek dögivel: a mágiahasználat és a mágiához való viszonyulás ötletes lenne, ha nem csak homályos utalásokat kapnánk rá, és az egyetem felépítése is érdekesnek tűnik, de az évek csak suhannak és sose pillanthatunk be igazán a kulisszák mögé.

Aztán hirtelen, valahol a háromszázadik oldal környékén zseniálissá válik. Jelentéktelen helyzetek és karakterek kerülnek új megvilágításba, kitárul a szemeink előtt egy izgalmas világ, a szereplőink pedig kénytelenek felnőni az előttük álló feladathoz - és ezt nagyon hitelesen meg is teszik. Ha egészen az elejétől ilyen lett volna, most az öröm könnyeit törölgetve zengenék véget nem érő dicsőítést, így viszont inkább keserűség maradt bennem, hogy miért nem lehetett azt a színvonalat már a huszadik oldaltól hozni.

Az egyetlen dolog, amivel sehol sem lehet kötözködni, az a regény üzenete: egyrészt, hogy bármit megtehetsz – legyen az mágiahasználat vagy valami sokkal hétköznapibb dolog –, még nem tesz boldoggá, azért neked is kell tenned, másrészt pedig, hogy felesleges elérhetetlen álmokat kergetni, sokkal inkább a jelen örömeire kellene figyelni. Szép üzenet, és nem is egy egyszerű frázis, amit minden második regényben fennkölten puffogtatnak.

Habár önálló könyvként hagy kivetnivalót maga után, sorozatkezdésként nézve A varázslók igencsak ígéretesen ér véget, így korai lenne az első két-háromszáz oldal után unottan eltemetni: bőven van lehetőség ebben a történetben, így már csak abban kell reménykedni, hogy Lev Grossmannak véglegesen sikerült is rátalálni.