Szívritmuszavar – Dexter79

Eléggé vegyesek az érzéseim ezzel a könyvvel kapcsolatban. Kezdem azzal, hogy nagyon rövidke volt, irtó gyorsan végig lehetett szaladni rajta. Olvasás közben folyamatosan változtak az érzéseim a könyvvel/történettel kapcsolatban. Az elején nagyon furán indult, aztán kíváncsi lettem, de már az első 10-20 oldal után azt éreztem, hogy ez túl sok. Először az volt fura, hogy E/2-ban íródott, valamiért ez most nem tetszett, na meg persze hiányoltam a párbeszédeket, de nagyon, szinte alig kommunikáltak. Az első oldalakon leírt egy könyvtárosnak kinéző nőt (holott nem az volt), de mégis hajlamos voltam azzal a képpel azonosítani, amiatt, hogy sütött róla a depresszió. Aztán valahol a 20.oldal magasságában fogja magát főszereplő és vadidegen embereknek, akik egyébként lehet, hogy nem is kíváncsiak rá elmeséli a tragikus szerelmi történetét. Maga a szerelmi történet nem volt rossz, ennél a résznél igazán kíváncsi voltam, hogy mi lesz, de aztán az óriási szerelemből (Te vagy az Igazi, Te vagy a Sorsom) átcsaptunk irtózatos szenvedésbe. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy nem létezik ilyen szerelem (szerencsére van), és azt se mondom, hogy valaki nem borulhat ki, ha ezt a szerelmet elveszíti, na de kérem, emberek vagyunk, legyen már egy kis büszkeségünk, hogy nem megyünk olyan szekér után, ami nem vesz fel minket (gondolok itt arra, amikor email-ekkel bombázta a fiút, vagy hívogatta).
Amikor a Lány (azért hívom így, mert nem emlékszem, hogy bármikor is említve lett volna a neve a könyvben) elkezdi mesélni a nagy szerelem kialakulását, akkor nagyon sokáig (kb. a tábor végéig) meg voltam róla győződve, hogy a Fiú (az ő neve is talán egyszer volt említve) nem is érez iránta semmit, és hogy csak az egészet a Lány találta ki, mert olyan "tündérmesés" volt neki. Aztán kaptunk egy-két tényt, hogy nem csak kitaláció az egész, majd jött a nagy "tragédia". Nem választhatlak téged, mert otthon vár rám egy másik lány, akit ugye nem szerethetek annyira, ha irántad ezt érzem, de mégis őt választom, mert gyáva vagyok és ez a biztonságosabb terep, ja és így jobban lehet szenvedni utána... Ja, és amikor minden összedől körülöttünk, akkor aztán lehet sajnáltatni magunkat.

Azt sem igazán értettem, hogy egy 20-24 éves férfi miért vár 4 évet, hogy megszólítson egy lányt. Könyörgöm nem 15 évesek voltak, mi a fenére várt? Tapsra? Többször is volt lehetőségük, hogy együtt legyenek, de mindig vagy az egyik, vagy a másik hülye/büszke/gyáva (kinek melyik teszik jobban) volt ahhoz, hogy felvállalja. Az utolsó 2-3 oldalt meg hagyjuk is, mert az volt csak igazán a sok és a felesleges dráma. (aki olvasta azt tudja, hogy mire gondolok)

Viszont ami a legkevésbé tetszett az a fogalmazásmód volt. Nagyon túl volt fogalmazva, túlságosan csöpögött, és túlságosan tele volt pakolva közhelyekkel. Számomra, akinek az egyik kedvenc műfaja a romantika, túlságosan émelyítő volt az írásmód. Én minden mennyiségben, néha intravénásan nyomom a magamba a csöpögős szerelmi történeteket (is), de ez még nekem is sok volt. Alapból egy jó kis történet, ami túl lett tolva és emiatt elvette a lényeget. Engem nem zavart a magyar közeg/vonatkozás, jó volt egyszerű magyar táborozó fiatalokról olvasni (bár kicsit '80-as éves feelingem lett), de valami hiányzott belőle. Próbáltam szeretni ez a könyvet, mert sok ismerős érzés, pillanat volt benne, ennek ellenére nem sikerült.

Azért találtam kedvenc idézetet:
"Azt is olvastam valahol, hogy csak akkor élünk teljes életet, ha a bizonytalan szerelemért kockáztatunk."

Értékelés: 2,5/5