A szolgálólány meséje – Dexter79

Fülszöveg - A ​regény – egy orwelli ihletésű disztópia – egy jövőbeli, vallási fundamentalista államban játszódik, ahol a főhősnőt csupán azért tartják becsben, mert azon kevesek egyike, akinek termékenysége az atomerőművek által okozott sugárszennyezést követően is megmaradt. Az ultrakonzervatív Gileád Köztársaság – a jövő Amerikája? – szigorú törvények szerint él. A megmaradt kevéske termékeny nőnek átnevelő táborba kell vonulnia, hogy az ott beléjük vert regula szerint hozzák világra az uralkodó osztály gyermekeit. Fredének is csupán egy rendeltetése van az idősödő Serena Joy és pártvezér férje házánál: hogy megtermékenyüljön. Ha letér erről az útról, mint minden eltévelyedettet, őt is felakasztják a Falra, vagy kiűzik a Telepekre, hogy ott haljon meg sugárbetegségben. Ám egy ilyen elnyomó állam sem tudja elnyomni a vágyat – sem Fredéét, sem a két férfiét, akiktől a jövője függ...

A molyos adatlapján szerepel rajta az utópia címke, de nekem ez egy kicsit visszás, mert valami vagy disztópia vagy utópia, és ez a regény nem nevezhető pozitívnak. Nem egy pörgős ifjúsági disztópiát olvashattunk, hanem inkább csak egy helyzetleírást. Nem igazán volt cselekménye a könyvnek (nekem legalábbis), inkább egy élethelyzet leírása volt, annak bemutatása, hogy a főszereplőnk Fredé hogyan érzi magát és hogyan viseli a rá kiszabott életet. Hogyan birkózik meg a tenyészkanca léttel. Azzal a mérhetetlen megaláztatással, ami abban a társadalomban zajlik.

"A megüresedésért imádkoztunk, azért hogy méltóvá váljunk arra, hogy eltöltsön a kegyelem, a szeretet, az önfeláldozás, a sperma és a gyermekek."

Egész sok dolgot megtudtunk a múltról (egyrészt Fredé visszaemlékezéseiből, másrészt a kéziratából), találkozhatunk egy elfajzott fanatikus eszményével, aki ezt az egész újfajta "társadalmat" kitalálta. Éltek a nők, mint hal a vízben, aztán egyszer csak befagyasztják a számlájukat, majd nem dolgozhatnak, és végül még szinte az utcára se mehetnek ki. Megszoksz vagy megszöksz, főhősünk az utóbbit próbálta választani az elején a családjával, de csúnyán elbukott, és onnantól kezdődött az agymosás és a megalázás igazán. Érdekes volt a végén azt olvasni, hogy megtalálták a feljegyzéseket, és mire jöttek rá belőle, ez adott egy jó kis lezárást, és némi magyarázatot a hiányzó részekre.

Én nem lennék képes ilyen körülmények között élni. Nem állítom, hogy az öngyilkosságot választanám, bár nem zárnám ki, de biztosan lázadnék. Nem várnék a csodára (ahogy Fredé tette), hogy majd jön a férjem, aki megment, mert valljuk be őszintén nem egy Bruce Willis a férjünk, aki minden akadályt legyőz, ha az lenne, akkor alapból nem kerültünk volna abba a helyzetbe.

Összességében nagyon nyomasztó volt a történet, az hogy valakit ennyire semmibe vesznek.

Értékelés: 3/5

Rachel Hartman: Seraphina – Kaosmagier

Érdekes világ sárkányokkal, akik ember alakot öltenek, az embertest minden előnyével és hátrányával együtt. Számomra ez volt a történet legérdekesebb (sajnos nem túlságosan bőven kifejtett) témája: A sárkányok ebben az alakban hirtelen sokkal mélyebb (emberi) érzelmeket képesek felfogni/átérezni, ennek következtében komolyan edzik magukat arra, hogy ezek az érzelmek ne befolyásolják őket. Vajon ez azt jelenti, hogy a sárkányok kevésbé képesek az érzelmekre? Vagy az újdonságérzet miatt sokkal élesebben érzékelnek az emberi alakban? Ez a furcsa kettősség végigkíséri az egész könyvet és a végén se ad kielégítő magyarázatot, sőt inkább még jobban összekavart.

További érdekesség a sárkányok kultúrája, ami a jelek szerint egyszerre primitívebb (vadász-áldozat alapú gondolkodás) és fejlettebb (quig technológia) az emberekénél. Kimondottan tetszett ahogy az író teleszőtte sárkány-kifejezésekkel a történetet (amit persze macerás volt a könyv végéből kikeresni), nagyban növelte a különböző kultúrák különbségeit.

Egy dolog nagyon zavart a világban: a félsárkányok különleges képessége. A szüleik tekintetében semmi magyarázat nincs arra, hogy a félvéreknek bármi képessége legyen (azon felül, hogy fúj de csúnya szörnyeteg mind), viszont se a szereplők, se a történet nem ad magyarázatot, de még csak meg se kérdőjelezi ezt. Erre plusz egy lapáttal rátesz a főhős képessége -Mentális kapcsolat csak és kizárólag az összes többi félvérrel-, ami még kevésbé logikus ebben a világban (annak ellenére, hogy iszonyatosan hasznos a főhős számára – illetve hasznos eszközzé teszi őt az elkövetkező konfliktusokban)

A történet maga nem volt rossz, habár sok helyen elég kiszámítható volt, azért volt pár izgalmas fordulat benne. Kicsit sajnáltam, hogy a karakterek mind egyértelmű jó-rossz besorolást kaptak első megjelenésük idején és végig eszerint viselkedtek…

A főhős, Seraphina kicsit túllihegte a különcségét, néha már nagyon idegesítő volt, hogy mindenre úgy reagált, hogy "nem tehetem mert szörnyeteg vagyok és mi van ha kiderül"(véleményem szerint egy normális társadalomban pont ilyen viselkedéssel hívta volna fel magára a figyelmet). A szerelmi szálnak is ez a folyamatos szenvedés tett be (számomra).

Kedvencem Orma volt, aki sárkány mivoltja ellenére, talán a legésszerűbb (talán ez nem annyira meglepő) és empatikusabb (de ez annál inkább!) karakter volt az egész történetben.

Mindent összevetve nagyon érdekes könyv volt, habár az érdekessége inkább a társadalmi/kulturális kérdésekben volt, mint a tényleges történetben.

Rengeteg – Kaosmagier

Az elején kétségekkel indultam neki a könyvnek, de gyorsan beszippantott a történet.

Nagyon tetszett ahogy a világ fantasy elemei és a lengyel (?) mesékből, mondákból nyert elemek. A végeredmény nagyon különleges lett: egy mesés elemekből felépítet fantasy világ, ami egyszerre volt megfoghatatlan és logikus. Eleinte nem tetszett, hogy a varázslatot egyszerű "bármi, amit szeretnél" varázsigékre építette, ahol az akarás fontosabb volt, mint az ige maga, de a történet során ez is jelentőséget nyert és a vége felé egészen megtetszett a varázsigék csavarásának, kötögetésének művészete :D Sokat gondolkodtam a varázslat nyelvén, illetve, hogy szándékos volt, hogy a "Szarkan" annyira hasonlít a "Sárkányra", vagy csak véletlen egybeesés (esetleg lengyel-magyar névrokonság? - sajnos nem)

Érdekes módon a karakterek nem nagyon tetszettek, túlságosan is ki volt domborítva a személyiségük, eltúlozva a viselkedésük. A két főhőstől már a könyv elején is falra másztam volna, annyira idegesítően egy-egy személyiségvonásra voltak kihegyezve. A végére megszoktam (illetve elsodort a történet), de ez még a történetbe beépített személyiségfejlődéssel együtt is kicsit túl soknak találtam.

A történet maga érdekes volt, bár kicsit kiszámítható... Kicsit hiányzott a szürke zóna, akit rossznak kategorizáltak az elején arról bizony tuti mindig kiderült, hogy rossz is volt. Bár a mesebeli (kicsit szomorkás de tanulságos) vég kicsit dobott a történeten, összességében nem nagyon szárnyalta túl a standard daliás-parasztból-lett-hős-megmenti-a-világot történetszálat. Egyébként ha már itt tartunk, az kimondottan zavart a főhősben, hogy nulla tudással/tapasztalattal csak úgy tudta a varázslatokat, és a történet alatt semmi igazi baleset nem sült ki a kísérletezgetéseiből. Csodával határos módon mindig talált valamit, amit úgy érzésre átalakított és voila, itt a megoldás a minden problémára! És ha ez nem lenne elég, itt van Kasja az elpusztíthatatlan szuperharcos, aki habár fából van, keményebb mint a legkeményebb fémek és (szintén) természetes kardforgatói képességekre ébredt a Rengetegbeli fogságában.

Összefoglalva nagyon tetszett a könyv, de néhol kicsit túlontúl is ragaszkodott az írónő a kötelező mesebeli elemekhez, ami nagy kár, mert egy kis devianciával sokkal egyedibb és izgalmasabb mű születhetett volna.

Rengeteg – Diána

Napokig morfondíroztam Novik Rengeteg című könyve felett – próbáltam magamban mentegetni, igyekeztem kiemelni a jó tulajdonságait (ami van bőven) és szemet hunyni a hibái felett (amiből sajnos még több volt), ám nem ment. Túl nagyot csalódtam, így képtelen vagyok kíméletes lenni vele - jöjjön hát a feketeleves.

Ezt a könyvet valahol a 200. oldalnál abba kellett volna hagyni.

A történet eleje kellemesen hangulatos volt, egy olyan világba kalauzolt el (nevezetesen az orosz és lengyel mesék és mondák világába), amivel nem találkozunk minden nap. A Sárkány figurája érdekesnek tűnt, még ha Nyeska hagyott is maga után kívánnivalót, de a mester-tanítvány kapcsolat lassú, megfontolt kialakulása, a háttérvilágba és a mágiába való mélyebb betekintés és az élvezetes fogalmazás sodróvá tette a könyvet. Még ha Agnyeska idegesítő is volt az eltúlzott szerencsétlenkedésével, korrekt szereplőnek tűnt hibákkal és fejlődésre való hajlammal, így szinte faltam az oldalakat.

És itt szokott elérkezni a DE.

A könyv feléhez közeledve megszűnt mindaz a jó, amit fentebb felsoroltam. A Sárkány a háttérbe szorult, Agnyeska valami csodálatos módon kora legerősebb és okosabb mágusává lépett elő egy pillanat alatt (de MIÉRT?), Kasja átvedlett az erdei Wonder Womenné, bekerült egy erőltetett szerelmi szál és a lelki folyamatokat is elmosta az epikusságra való törekvés.

Mit ne mondjak, nagy pofára esés volt.

Persze itt is voltak még érdekes felvetések – Marek herceg anyakomplexusa, Kasja viszonyulása Agnyeskához és az anyjához őszinte volt és emberi, de hát minek is foglalkozzunk ilyenekkel, ha használhatjuk a karaktereket multifunkciós testőr/gyilkológépként? Minden, ami legalább egy pillanatra értékesnek tűnt, hamvába holt, és a történet kezdett egy foltvarrott takaróra hasonlítani. És akkor még fel se vetettük, milyen eszméletlen logikátlanságok késztetik még további hőbörgésre a felkészületlen, elaltatott figyelmű olvasót.

Egész végig azon bánkódtam, miért nem nyelte magába Agnyeskát a Rengeteg, amikor lehetősége volt rá – valószínűleg háromszor ilyen érdekes és életképes sztori kerekedett volna belőle.

Egyetlen egy szereplő van, akire képes vagyok még némi tisztelettel nézni, ez pedig a Rengeteg. Még ha a faja elég légből kapott és a történetük némileg megmagyarázatlan maradt, egy erős női karakterrel állunk szemben. Megvannak a maga indítékai, a múltja kellően tragikus ahhoz, hogy árnyalttá tegye a karakterét, emellett pedig egy érző és okos nő, aki igazi stratéga. Ha róla szólt volna ez a történet, vagy legalábbis nagyobb szeletet láthatunk volna a hátteréről és a motivációjáról, most nem morognék, mint a kiéheztetett kutya.

A végére visszatért a kezdeti jól ismert, népmesei hangulat, de már semmit sem volt képes megmenteni, a lezárás pedig még egy meséhez képest is csöpögős (pláne az előzményekhez képes).

Nálam az Év Legnagyobb Csalódása díjra jó eséllyel pályázhat ez a könyv (pedig azt hittem, A varázslókat nem sok minden lesz képes alulmúlni), ám összességében nem bántam meg, hogy elolvastam ezt a történetet. Igaz, hogy jó időre elvette a kedvem mindenféle kortárs könyvtől és fantasytól, ám minden hibája ellenére tagadhatatlan, hogy egy egyedi, emlékezetes világot tár az olvasók szeme elé. Remélem, egyszer mindenre felkészülve, hideg fejjel újraolvasva már én is képes leszek értékelni mindazt a jót, amit ezúttal háttérbe szorított az elégedetlenkedésem.

Rengeteg – AOD

Valami oknál fogva sokáig nem vonzott ez a könyv (a fülszöveg nem fogott meg) de aztán a könyvklub kapcsán „rákényszerültem”. Nem bántam meg, sőt! Nagyon tetszett ez a népmesében gyökerező fantasy. Gyorsan és könnyen olvasható volt végig, nem éreztem hogy leül a történet (általában angolul olvasok, és elképesztő hogy magyarul eleve 2x gyorsabban haladok). Egyszerű a történetvezetés, nincsenek benne óriási fordulatok, ennek ellenére, hogy folyamatosan tágul a látókörünk Agnyeskáéval együtt, felfedünk pár titkot és izgalmas helyzetekbe is keveredünk.
Eleinte kicsit idegesített Nyeska esetlensége, de valahol szimpatikus is volt a maga naivitásával és félelmeivel. Őszinteségével, faluja és völgye iránti feltétlen szeretetével még Szarkan szívét is megenyhítette, tettekre sarkallta.
Tetszett Agnyeska állhatatossága, hogy nem adta fel a küzdelmet Kasjáért és az otthonáért. Másokat is rávett, hogy mellé álljanak az igaz ügy érdekében, sőt egy több száz éves átkot sikerült megtörnie, mely békét hozott az országának és nyugalmat az embereknek.
Láthattunk pár komoly varázslatot, de a Sárkánytól kicsit elvártam volna hogy legalább egyszer sárkánnyá változzon :)
Lehettek volna a karakterek kicsit részletgazdagabbak a főszereplőtől eltekintve. (Vagy ez is mesei elem, hogy a jó csak jó, a rossz csak rossz?) A palota népe és az udvari varázslók lehettek volna izgalmasabbak vagy többsíkúak és Szolja meg egyértelműen fura volt. Most akkor ő jó vagy nem? Kapott valami büntetést a csatában elkövetett tetteiért, vagy az szőnyeg alá lett söpörve és ráfogva a Rengeteg rontására?
Ami egyértelműen nem tetszett, az a kilógó kis szex jelenet, mely számomra sehogy sem illett a történetbe. Nyilván meg lehetett volna fogalmazni másként, hogy jobban illeszkedjen a cselekménybe, de így olyan volt, mintha utólag tették volna bele. Nem bántam hogy Agnyeska és Szarkan „összejöttek” mert jó páros, csak valahogy nem így kellett volna.. Ami még néha kizökkentett, hogy szerintem a fordítás néhány helyen nem a legjobb. Valahogy a szavak nem megfelelően lettek lefordítva, kicsit mellément a jelentésük és több helyen azon kaptam magam, hogy ízlelgetem a mondatokat, a helytelen kifejezés helyett próbálom megkeresni a megfelelő szinonimát.

5 csillaggal értékelem *****

A varázslók – AOD

Kicsit bajban vagyok az értékeléssel, mert nem tudom hogy tetszett-e vagy sem. Ahogy haladt a történet, fokozatosan döbbentem rá, hogy ez nem olyan lesz mint a Harry Potter :) Ez nem is volna baj, mert itt végülis nem a varázslás, meg a varázslók világának rejtelmes furcsaságai állnak a középpontban. Hanem az öntelt, koravén, kiábrándult fiatal felnőttek, akik életük minden fordulatától azt várják, hogy majd ez lesz az Igazi. Quentin egy darabig szimpatikus volt, de valahogy nem sikerült a szívembe lopnia magát (lehet, ez szándékos volt az író részéről). Azt nem igazán értettem, hogy végülis mit csinálnak a varázslók a világban, mert úgy tűnik a varázsló társadalom semmiben nem különbözik a varázstalanokétól. Köztük is vannak elhivatottak, motiváltak, és olyanok is, akik csak sodródnak. A Filloryban játszódó rész tetszett a legjobban, de nem sok eredetiséget találtam, mert kicsit Narniás volt, kicsit Harry Potteres, fantasy-klisékkel tarkítva. Talán a Chatwin-ek szerepe volt az, ami némileg váratlan volt számomra.

Nem állítom, hogy nagy késztetést érzek a következő rész elolvasására.

Három (és fél) csillaggal értékelem.

A varázslók – Lille

Nehéz értékelést írni egy olyan könyvről, amiről ennyire visszás érzéseim vannak. Mások értékelését olvasva azt kell mondjam, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Az elején azt gondoltam milyen érdekes lesz egy ilyen megosztó regényt kézbe venni és vajon én melyik táborba tartozom majd.

Kezdeti lelkesedésem elég gyorsan alább hagyott de kitartottam és azt gondoltam ez biztos jó lesz és csak be kell indulnia. Ám ahogy egyre jobban haladtam előre egyre jobban szenvedtem, untam és belezavarodtam.

Quentin egy new yorki kamasz aki egész életét egy Narnia krónikáihoz hasonló sorozat imádásával töltötte. Majd hirtelen egy Roxforthoz hasonló iskolában találta magát és kiderült, hogy a varázslás tényleg létezik, mi több neki is van tehetsége a varázsláshoz. Eddig minden oké volt, mert azt hiszem ez minden Harry Potter rajongó (mint én) álma. Sőt az sem zavart, hogy az író elemelt alap fantasy világokat és egy egybe gyúrta Bret Easton Ellis és Donna Tartt ifjaival így alkotva egy bizarr hibridet.

Problémáim azzal kezdődtek, hogy Quentint nem igazán sikerült se megkedvelnem se megértenem. A folytonos szenvedésével, meg nem értettségével egy idő után elég unalmassá vált. A karakterek egyetlen színfoltját Eliot jelentette színes eredeti személyiségével sokkal jobban felépítettnek láttam mint Quentint.

A másik nagyobb problémám az volt, hogy nagyon sokszor felületesnek éreztem. Nagyon nagy léptékben haladtunk az iskolás éveknél ami bennem hagyott némi hiányérzetet, mert önkéntelenül is párhuzamokat húztam a fent említett hasonló fantasy világokkal. Ezen kívül azt sem értettem, hogy most akkor örülünk, hogy bekerültünk az iskolába vagy nem? Mert végig azt éreztem, hogy egy nagy szenvedés az egész és konkrétan mindenki vért izzad mire varázsló lesz belőle. De egyetlen örömteli pillanatot nem láttam benne (lehet hogy csak nekem hiányzott belőle). Maga a varázsrendszer is összezavart, nem mindig értettem hogyan is működnek a varázslatok és az idő gyors haladása miatt úgy éreztem mintha csak néha lenne bedobva egy-egy dolog és annak elmagyarázása.

A kötet végkifejlete nem lepett meg, eléggé meg lett ágyazva neki.

Összességében az ötlet tetszett a megvalósítás már nem igazán így 5 csillagból 2,5 adtam rá.