Rengeteg – Diána

Napokig morfondíroztam Novik Rengeteg című könyve felett – próbáltam magamban mentegetni, igyekeztem kiemelni a jó tulajdonságait (ami van bőven) és szemet hunyni a hibái felett (amiből sajnos még több volt), ám nem ment. Túl nagyot csalódtam, így képtelen vagyok kíméletes lenni vele - jöjjön hát a feketeleves.

Ezt a könyvet valahol a 200. oldalnál abba kellett volna hagyni.

A történet eleje kellemesen hangulatos volt, egy olyan világba kalauzolt el (nevezetesen az orosz és lengyel mesék és mondák világába), amivel nem találkozunk minden nap. A Sárkány figurája érdekesnek tűnt, még ha Nyeska hagyott is maga után kívánnivalót, de a mester-tanítvány kapcsolat lassú, megfontolt kialakulása, a háttérvilágba és a mágiába való mélyebb betekintés és az élvezetes fogalmazás sodróvá tette a könyvet. Még ha Agnyeska idegesítő is volt az eltúlzott szerencsétlenkedésével, korrekt szereplőnek tűnt hibákkal és fejlődésre való hajlammal, így szinte faltam az oldalakat.

És itt szokott elérkezni a DE.

A könyv feléhez közeledve megszűnt mindaz a jó, amit fentebb felsoroltam. A Sárkány a háttérbe szorult, Agnyeska valami csodálatos módon kora legerősebb és okosabb mágusává lépett elő egy pillanat alatt (de MIÉRT?), Kasja átvedlett az erdei Wonder Womenné, bekerült egy erőltetett szerelmi szál és a lelki folyamatokat is elmosta az epikusságra való törekvés.

Mit ne mondjak, nagy pofára esés volt.

Persze itt is voltak még érdekes felvetések – Marek herceg anyakomplexusa, Kasja viszonyulása Agnyeskához és az anyjához őszinte volt és emberi, de hát minek is foglalkozzunk ilyenekkel, ha használhatjuk a karaktereket multifunkciós testőr/gyilkológépként? Minden, ami legalább egy pillanatra értékesnek tűnt, hamvába holt, és a történet kezdett egy foltvarrott takaróra hasonlítani. És akkor még fel se vetettük, milyen eszméletlen logikátlanságok késztetik még további hőbörgésre a felkészületlen, elaltatott figyelmű olvasót.

Egész végig azon bánkódtam, miért nem nyelte magába Agnyeskát a Rengeteg, amikor lehetősége volt rá – valószínűleg háromszor ilyen érdekes és életképes sztori kerekedett volna belőle.

Egyetlen egy szereplő van, akire képes vagyok még némi tisztelettel nézni, ez pedig a Rengeteg. Még ha a faja elég légből kapott és a történetük némileg megmagyarázatlan maradt, egy erős női karakterrel állunk szemben. Megvannak a maga indítékai, a múltja kellően tragikus ahhoz, hogy árnyalttá tegye a karakterét, emellett pedig egy érző és okos nő, aki igazi stratéga. Ha róla szólt volna ez a történet, vagy legalábbis nagyobb szeletet láthatunk volna a hátteréről és a motivációjáról, most nem morognék, mint a kiéheztetett kutya.

A végére visszatért a kezdeti jól ismert, népmesei hangulat, de már semmit sem volt képes megmenteni, a lezárás pedig még egy meséhez képest is csöpögős (pláne az előzményekhez képes).

Nálam az Év Legnagyobb Csalódása díjra jó eséllyel pályázhat ez a könyv (pedig azt hittem, A varázslókat nem sok minden lesz képes alulmúlni), ám összességében nem bántam meg, hogy elolvastam ezt a történetet. Igaz, hogy jó időre elvette a kedvem mindenféle kortárs könyvtől és fantasytól, ám minden hibája ellenére tagadhatatlan, hogy egy egyedi, emlékezetes világot tár az olvasók szeme elé. Remélem, egyszer mindenre felkészülve, hideg fejjel újraolvasva már én is képes leszek értékelni mindazt a jót, amit ezúttal háttérbe szorított az elégedetlenkedésem.