Nagy reményekkel kezdtem neki a könyvnek, tetszett az a kiindulási alap, amit a fülszövegből meg lehetett ismerni. Sajnos végül a könyv nem váltotta be a reményeimet, többször is logikátlan volt a történetvezetés, vagy érthetetlen volt egyes szereplők cselekedete pl.: Nagyanyó nem engedi, hogy Fukuda szenszei nevelje fel Midorit, hogy rajta tarthassa a szemét, majd elküldi a nagyvárosba, hogy ismerje meg az életet pont akkor, amikor a legtöbb kérdése lenne, arról, hogy hogyan legyen teljes az élete kicuneként vagy amikor Rei rögtön kiteszi a szűrét Midorinak, mert egyszer összeszólalkoztak? Ez utóbbi esetében az volt az érzésem, hogy ennek csak azért kellett megtörténnie, hogy Midori megismerhesse Szakura szenszei másik életét, nekem ez a szál teljesen kilógott a történetből, felesleges fordulatnak éreztem, pont úgy, mint a könyv utolsó harmadában megjelenő jakuzákkal való összetűzést vagy Rei terhességét.
Nekem Midori döntése se volt teljesen érthető, kicsit hiányoltam a felépítettségét, az a mondat pedig, hogy "Ez volt életem a legátgondoltabb és legátgondolatlanabb cselekedete” ezt végképp nem értettem. Számomra nem lett világos, hogy a két énje miért nem összeegyeztethető és miért kellett végül ennyire végleges döntést hozni, főleg úgy, hogy meg sem próbálta azt, hogy ha Akira elfogadja a valós énjét, akkor működhet-e a kapcsolatuk, bőven ráért volna ezt a döntést később meghozni, különösen, hogy a könyv első kétharmadában a tépelődései során egyáltalán nem ebbe az irányba hajlott.
Mindenképp érdekes volt, hogy Japánban játszódott a regény, más környezet, számomra elég ismeretlen is, mondjuk azon egyszer kétszer elmosolyodtam, hogy Midori is rácsodálkozik a dolgokra, pedig neki ismernie kéne, de ezt annak a számlájára írtam, hogy nem a nagyvárosban nőtt fel és neki is újdonság minden.
Összességében nem bántam meg, hogy elolvastam Midori történetét, mert az alapötlet tetszett és megmozgatta a fantáziámat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése