A medve és a csalogány – Pötyi

Fülszöveg
Gyilkos szél fúj a vad orosz vidéken,messze északon,nagyon rég nem volt ilyen fogcsikorgató hideg. A fák között suttogások,léptek zaja hallatszik. A medve ébredezik, egyre erősebb,és ha eltépi köteleit, talán senki sem állithatja meg tőbbé.

Vaszilisza zöld szemű vadóc kislányból, aki egy faház kemencéjének melegénél dadája régi időkről meséire alszik el. Napközben lovagol, fára mászik, az erdőket járja ott érzi igazán otthon magát, az állatok és növények között. De Vászja nem fiú, az a sorsa, hogy nővé érve gyerekeket szüljön és ellássa az urát. A kislány már egészen fiatak kora óta tudja, hogy neki nem ezt irták meg, édesanyja nem ezért hozta a világra, mielőtt belehalt volna a szülésbe. Életével együtt különleges tudást adott a kislányának, olyat, amely megváltoztathatja egész népe sorsát.

Katherine Arden első regénye az orosz mítoszok és népmesék varázslatos világába viszi az olvasót, ahol a csodák mindennaposak, a démonok és manók jelenléte megszokott, ahol ember és természet olyan összhangban élhet együtt, ahogy csak a legendákban lehetséges.

Értékelés

Mese, monda, zord orosz tél, a család összetartó ereje és egy vadóc lány- történetét ismerhetjük meg. Az olvasó érdeklödését az iró vévig fentartotta -az enyémet nagyon is- legyen leirás vagy akár cselekmény. Vászja a főszereplő szemünk előtt cseperedik fel, különleges képességekkel megáldott, születésekor vesziti el édesanyját. Az emberek nehezen vagy egyáltalán nem értik meg, boszorkánynak kiáltják ki. Az biztos nem a megszokott dolgokat csinálja, szeret az erdőben lenni, fára mászni, Domojoval,Ruszlkával tölti az idejét. Szívesebben tanul meg lovagolni, érti a lovak nyelvét, mint otthon végezze a rábizott feladatokat.Lázadozik -amikor férjhez akarják adni-örültem hogy ez nem történt meg. Bár abban a korban a gyermeknek azt kellett csinálnia amit a szülő mondott.

Nekem nagyon negativ szereplő volt Konsztantin, aki meg akarta menteni a falut, a régi hitvilág és a kereszténység küzdelméből csak ő kerekedhet felül. Ostoba modon csinált mindent. Medvegy hatalmába keritette és miatta halt meg Pjort. Anna akit csak gonosz mostohának neveztem nagyon idegesitő volt, mindig csak ártani akert Vászjának. Pedig ő is látta a démonokat, nem tudta elfogadni ezt a képességét. A befejezés számomra szomorú volt, igaz Pjort legyözte Medvegyet, de ezért életével fizetett.

Összeségében tetszett és nagyon remélem lesz folytatás. Kiváncsian várom hogyan alakul Vászja és családja további élete.

5-5

A medve és a csalogány – Zsebtigris

Be kell vallanom, hogy a Mini-könyvklub harmadik könyvének nem a fülszövege fogott meg elsőre, hanem a csodaszép borítója. Viszont nem szabad ez alapján ítélnünk, így vágjunk is bele az értékelésembe.

Ami elsőre egy kicsit nehéz volt, az a személyek és nevek összeegyeztetése, de Trónok harca fanként ezen a problémán hamar túltettem magam. Utána meggyűlt a bajom a könyv tovább olvasásával is, ugyanis a történet eleje eléggé vontatott, unalmas, azonban Pjotr és Morozkó találkozása után az események olyan érdekes, izgalmas és néhol ijesztő fordulatokat vesznek, hogy az ember szinte alig bírja letenni a könyvet. Azért mondom, hogy „szinte”, mert a mű vége felé ismét van olyan rész, ahol számomra unalmassá válik a cselekmény (Vászja Morozkó házában). Nagyon tetszett még, hogy az írónő behozta a régi orosz népmesék világát (régi meséket, szellemeket [ruszalka, domovoj]) és ezzel egy olyan történetet tudott alkotni, ami simán elmehetne szintén népmesének.

Meglepő módon a főszereplőkkel se volt kifejezetten gondom. Mondjuk ehhez az is hozzá segített, hogy nemcsak egy, hanem több karakter szemszögéből is tájékozódhatunk a történésekről.

Vászja hiába női főszereplő, a karakterfejlődésével elnyerte a tetszésemet és ez egy nagy pozitívum nálam, mert ugye én ki nem állhatom a női főszereplőket.

Aljosa is közül került a szívemhez, a féltő és óvó báty típusával.

Dunja és Pjort karakteréhez eleinte nehéz volt hozzá szoknom, de mind a ketten óvni és védeni próbálták Vászját és végül úgy haltak meg, hogy értük ejtettem a legtöbb könnyet.

Konstantin egy idegesítő, ostoba pap, aki az egész történet alatt meg akarta menteni a falut Isten nevében. Szerintem sértette a becsületét, hogy Vászjában nem tudta kiváltani azt a csodálatot, amit minden más emberben és végül arra a sorsa jutott, hogy Medvegy a hatalmába kerítette és meghalt miatta egy ember.

Viszont a legidegesítőbb karakter Anna volt, aki túl önző volt ahhoz, hogy Vászjától segítséget kérjen és megismerje a ház szellemeit és végül ő is megbékéljen velük. Elhatározta, hogy azok ártó démonok és csak Isten mentheti meg őt és végül úgy halt meg, hogy a legjobban bízott ember áldozta fel. Sorsát szerintem megérdemelte.

A könyv negatívumaihoz egyrészt a már említett unalmas részeket tudnám felhozni, másrészt ami nálam már kezdte kiverni a biztosítékot az a lovakkal kapcsolatos dolgok. Az írónő nagyon sokszor említi meg, hogy-hogy lovagolta meg Vászja az adott lovakat, hogy csutakolta le őket, hogy dőlt nekik. Néhány résznél már azt éreztem, hogy egy lovas kalendáriumot olvasok. Annál a résznél, amikor Szolovej sörényét Vászja elkezdte befonni azt hittem felvisítok. Nem akartam elhinni, hogy az eddig totálisan izgalmas könyv ennyire ellaposodik.

Szerencsére a mű vége mindenért kárpótolt, mert ugyan arra számítottam, hogy Vászja világgá fog menni, de Pjort halála a sokként ért.

Tizenegyes állomás – Pötyi

A Lear király bemutatóján a cimszereplőt játszó szinész, Arthur Leander szívinfarktust kap, de halála szinte senkinek sem tűnik fel,ez az éjszaka ugyanis arról lesz hires hogy ekkor szabadul el a világ legpusztitobb járványa. Élete és elmúlása azonban láthatatlan szálakkal köti össze képregényrajzoló exfeleségét, Mirandát, a mentősnek tanuló Jeevant, és a halálát végignéző gyerekszinész Kirstent, aki húsz évvel később az Utazó Szimfonia nevű vándortársulattal együtt próbál fényt vinni az egymástól elvágott, túlélésért küzdő közösségek életébe.ˇˇMERT ÉLETBE MARADNI NEM ELÉGˇˇ Ez a társulat, és egyben a könyv mottója is. A halott szinészhez kötödő alakok egymásba szövődő múltján és és jelenén keresztül látjuk a végzetes éjszakát, a civilizáció törékeny szépségét, és az új világot, ahol mindig van , aki tovább vigye a fáklyát.

Értékelésem-A könyv első és utolsó fejezete Arthur Leander halála és halála elötti napot mutatja be-Betekintést nyerhetünk utolsó napjáról a megbánást, amit jóvá akar tenni.Rájött nemcsak magánélete, karrierje is csödbe ment. A két fejezett között a járvány elötti és utáni időszakot ismerjük meg. Egyik időszakból ugrálva a másikba. Nem igazán láttam összefüggést a történetek között. Szereplök járvány elötti és utáni életét irja le az irónő egy-egy momentumot kiragadva az életükböl. Múlt és jelen-Miranda, Clark, Kirsten, Jeevan,ők azok akik mesélnek a velük történt dolgokról.Miranda ő volt az egyik kedvencem tetszett a története, drukkoltam neki érje el célját.Másik Jeevan ő a jelenbe alig kapott lehetöséget,pár mondatot irt róla az irónő, csalodott voltam, érdekelt volna sorsa, hogy és miért alakult igy az élete, hol él, hogyan és hol ismerkedett meg feleségével.Clark aki Arthur barátja volt reptéri történéseket az ő szemszögéből ismerjük meg.Kirsten az Utazó Szimfónia társulattal él, utazik, városról városra járnak ahol megállnak-zenélnek, Shakespeare darabot adnak elő.Megismerjük hogyan élnek, fosztanak ki házakat, vadásznak, fegyvereiket. Olyan világot akart elénk tárni az irónő ahol nem müködik semmi, nincs telefon,, internet, világitásˇMERT ÉLETBE MARADNI NEM ELÉGˇˇNegativ szereplő a proféta-vajon miért alakult igy az élete erröl sem tudunk meg semmit.Elizabeth sorsa -hová lett, mi történt vele. Számomra nagyon sok kérdés maradt.
3-5

Tizenegyes állomás – Emese

Bár jobban tetszett, mint az előző regény, ezt sem sikerült megkedvelnem. Végig azt vártam, hogy a történet valahova azért tart, lesz valami katarzis a „nagy találkozás” megtörténtekor, mikor látszólag a különböző, de mégis összefüggő szálak találkoznak, azonban számomra ez elmaradt. Magamban mosolyogva megállapítottam, hogy itt is inkább egyfajta bolyongásnak, útkeresésnek lehettünk szemtanúi, ahogy a szereplők megpróbáltak boldogulni egy új, megváltozott világban.

Azzal egyet tudtam érteni, hogy azok, akik már az új világrendbe születtek bele, könnyebben alkalmazkodnak, mert nem ismernek mást, ez akár a ma is igaz, ha a generációk közötti különbségeket nézzük, gondolva arra, hogy az idősebb korosztály nehezebben boldogul a mai technikával (pl. okostelefonok), a legfiatalabb generáció pedig már nem tudja mi a floppy, vagy hogy a kazettának van/volt A és B oldala.

Bevallom azért azt nehezen fogadtam el, hogy miért nincs elektromosság, ha „csak” egy betegség söpört végig a földön, hiszen a világ összes mérnöke csak nem esett áldozatul… Kicsit olyan érzésem volt, mintha az útkeresésekhez mindössze hátteret kreált volna az írónő ezzel az apokaliptikus vírussal, talán jobban is kidolgozhatta volna.

A szereplőkről nem tudtunk meg túl sokat, nem kaptak mély hátteret, úgy éreztem csak egy-egy tulajdonságot emelt ki belőlük az írónő, a nőcsábász bizonytalan Arthur, a késdobáló, talpraesett, lélekben azért még gyerek Kirsten, a fanatikussá váló Proféta, vagy a múlton merengő ügyvéd. Többet gondolkoztam azon, hogy én mit tennék, ha túlélnék egy ilyen járványt, mi hiányozna a leginkább, illetve lenne-e egyáltalán esélyem a túlélésre.

Elég sok kérdésem maradt pl. mi értelme volt ennyit beszélni a képregényről, ha súlytalan marad a történetben, mert az, hogy a Prófétának is volt, az nem indokolja, hogy kincsként beszéljünk róla végig vagy a Lear király, mint darab miért volt annyira fontos, ha a fő gondolat a Star Trekből származott?

A másik nagy problémám az volt a regénnyel, hogy valóban elképzelhető, hogy 20 év alatt csak eddig jutunk a fejlődésben, hogy egy vándorló színház az egyetlen, aki a kultúrát életben tartja, hogy még mindig teljesen elszigetelt csoportokként élnek az emberek és egymástól ennyire félve, elvadulva? Lehet, hogy az én idealista gondolkodásmódomnak köszönhető, de én nagyon remélem, hogy ha a fél világ meghal egy járvány miatt, a másik fele nem írtja ki egymást.

Összességében úgy éreztem, hogy egy csomó jó gondolat volt a regényben, de nekem nem lett egész a végére, és nem adott mélyebb érzéseket és gondolatokat, nem hiszem, hogy hosszú távon emlékezni fogok rá.

Tizenegyes állomás – Zsebtigris

A bejegyzés erősen spoileres!

Vegyes érzelmekkel vágtam neki a Mini-könyvklub következő könyvének, hogy őszinte legyek mikor a mű fülszövegét olvastam egyáltalán nem fogott meg ez a poszt-apokaliptikus téma és ezért se szavaztam rá még a kérdőívek elején. Azonban hatalmas pozitív csalódást okozott a könyv elolvasása.

Már az, hogy Arthur halálával négy szereplő életét úgymond összeköti, nehéz feladatnak bizonyul. Ugyanis nagyon oda kell figyelnie, hogy az egyes történetszálakat úgy legyenek elmesélve, hogy a végén, mint a puzzlenek egy egészet kell alkossanak. Ez az írónőnek nagyon jól sikerült, meg is emelem előtte a kalapomat.

Kifejezetten örültem, hogy nemcsak a jelenben játszódó eseményekről kapunk információkat, hanem a múltba (jóval a grúznátha előtti időszakba) is betekintést nyerhetünk. A múltbeli eseményeknél főleg a Miranda és Clark szemszögéből elmesélt történések voltak azok, amik nálam a kedvencek lettek. Amikor a Clark által mesélt reptéres részhez értem, egyszerűen nem tudtam letenni a könyvet annyira kíváncsi voltam, hogy mi lesz végül az emberek sorsa.

Nagy fájdalmas volt a Miranda által elmesélt vacsoraparti és végül maga a nő halála is, ugyanis reménykedtem benne, hogy sikerül életben maradnia, eljut valahogy Amerika/Kanadába és a négy főszereplő (Miranda, Clark, Jeevan és Kirsten) történetszála végül összefut és beszélgetnek egy jó nagyot, de sajnos csalódnom kellett.

Azt viszont sajnálom, hogy Jeevan grúznátha utáni életéről bővebb információkat nem tudtunk meg. Úgy érzem, mikor Clark története azért került a középpontba, mert az írónő már nem tudott mit kezdeni Jeevannal, de végül muszáj volt az ő karakterének is valamiféle befejezést adnia, ezért rakta bele azt a két rövid történetet a végén, amiben a férfi is szerepelt, de sajnos nálam ezzel az írónő csak még több kérdést hagyott megválaszolatlanul (Hol él pontosan Jeevan? Hogy találkozott a feleségével? stb.).

A jelenben történő események se voltak olyan rosszak, főleg azok a részek, amikor Sayid és Dieter nyomtalanul eltűnnek, majd a klarinétos és végül a Szimfónia is. Azoknál a részeknél engem is elfogott a pánik és félelem.

Ezenkívül jó ötlet volt az írónőtől, hogy leírta, hogy hogyan változott meg az eddigi világ a grúznátha után. Gondolok itt arra, hogy bemutatta, hogyan élnek az emberek az általuk létrehozott „városkákban”, hogyan kutatnak át túlélők még olyan házakat, amiket nem fosztottak ki mások az évek során, milyen fegyvereik vannak az embereknek, hogyan vadásznak stb.

A jelen eseményeihez tartozik még a próféta is, akinek kiléte Clark beszámolója alapján egyre világosabb lett a számomra (Tyler). Azonban azt sajnálom, hogy végül nem derült ki, hogy Elizabethtel mi lett és Tylerből, hogy lett az aki. Ezt mondjuk az írónő egy visszaemlékezésből elmondhatta volna.

A történet végén Arthur utolsó napjába is betekintést nyerhetünk, ami engem eléggé meghatott, főleg a fiával váltott utolsó beszélgetés. Emellett fájó volt azt is olvasni, hogy Arthur belátta, hogy nemcsak a karrierje, hanem a magánélete is csődbe ment és a férfi mindent bán, amit életében tett, de pont a halála napján akar elkezdeni mindenen változtatni (el akar költözni Jeruzsálembe, hogy végre a fiával legyen). Nagyon megsajnáltam, hogy ez végül nem történhetett meg.

Nagyon sok pozitívuma van a történetnek, de ha ötös skálán kellene értékelnem (ahol az ötös a legjobb) én mégis négyet tudnék csak adni neki. Egyrészt maradtak számomra eléggé fontos megválaszolatlan kérdések (Tyler és Elizabeth sorsa), másrészt maga Kirsten karaktere. Egyszerűen még mindig nem bírom a női főszereplőket. Habár Miranda is annak számít, de az ő karakterét és történetét sokkal kidolgozottabbnak éreztem. Megértem, hogy Kirsten egy teljesen más világban nőtt fel, mint Miranda, de egyszerűen se sajnálni, se együttérezni nem tudtam a lánnyal. Úgy voltam vele, mint Miranda, amikor találkozott Kirstennel Arthur öltözőjében. Egyfajta ellenszenv alakult ki bennem iránta (már a történet elején!, ahol nem sok vizet zavart még), ami a könyv végére se múlt el.

Bolyongó – Emese

Miután letettem a könyvet sokat gondolkoztam azon, hogy mit is fogok írni értékelésként. Az első gondolatom a befejezés után az volt, hogy igazából nem tetszett. Azt azonban, hogy miért is nem, az még most is kicsit megfoghatatlannak tűnik. Ha részleteiben veszem a könyvet, akkor sok minden tetszett benne, de mégis úgy vagyok vele, hogy bár örülök, hogy olvastam, mert ezzel új magyar szerzőt ismerhettem meg, nem lett kedvencem a regény.

Szeretem a gimnáziumban játszódó regényeket, visszarepítenek a gimis időkbe, mindig nosztalgikus emlékezésre késztetve. Ebben a regényben is megkedveltem jó pár szereplőt – Norbit, Robi bá-t, Gabeszt – volt benne elég humor és ráadásul a történet annak ellenére, hogy gimnazistákról szólt, igen komoly fordulatokat vett, jelentős kérdéseket boncolgatott (előítélet, megkülönböztetés, gyermekkori trauma feldolgozás, stb).

Külön színfolt volt Mikko, bár nem sikerült valóságos személyként elképzelnem, annyira hihetetlen karakter volt.

De akkor mi hiányzott? Arra jutottam, hogy sok apróságon múlt, ami összeadódott és végül hiányérzetem maradt, nekem nem lett kerek egész. Az biztos, hogy a nyelvezet igen sokszor kizökkentett, a „röhög” és a „tököm” szó túlzott használata nagyon zavart, valamint sokszor éreztem úgy mintha egyes jelenetekben a párbeszédek ismétlődtek volna. Furcsa maradt az is, hogy „hülye vikingnek” hívta Míra Norbit, még az elején megértettem, még emlékszem, hogy ugratással lehetett figyelmet felkelteni és esetleg egy ilyen becenév még talán viccesen kötődést is hozhat, de az események előrehaladtával nekem egyre zavaróbbá vált. A skandináv mondavilág és Norbi kidolgozott volt, néha már-már inkább felnőttnek tűnt, mint gimis diáknak, a skandináv isteneket sikerült tényleg úgy ábrázolni, mint valós személyek, csak a végére nekem túl sokszor emlegette őket Norbi.

A történet szerintem itt-ott túl gyors fordulatot vett, pl. ahogy Norbit megkedvelik az osztálytársai, kicsit kétkedve fogadtam, hogy ez pár héten belül megtörténhet, a végét is kicsit kapkodósnak éreztem, főleg, mivel végre lezárulhatott egy igen nehéz fejezet Norbi életében, rendeződött a kapcsolata mindenkivel, lettek barátai, ott van Míra, mindezek után lehetősége nyílna egy nyugodtabb életre, erre elmegy világot látni. Bennem kérdésként megmaradt, hogy ennyi viszontagság után, ebben a korban valóban hoz egy fiú ilyen döntést?

A regény borítója nagyon szép lett, olvasás után fedeztem fel a magyar kártya motívumot az egyik madártollban, az nagy mosolyra késztetett, átgondolt koncepciót tükröz.

Olvasás előtt és után mindig elgondolkozom a könyvek címén, előzetesen, hogy mit sugall a leírással együtt, illetve utána, hogy milyen többletjelentést ad hozzá az olvasásélményem. Ebben az esetben az olvasás számomra kitágította a jelentést, ugyanis azt éreztem, hogy nem csak Norbi bolyong, hanem mindannyian bolyongunk az életben egyrészről saját magunk helyét keresve, másrészről az embertársaink tömegében eligazodni próbálva. Kapaszkodót keresünk a családunkban, a barátainkban, néha egy rossz napon akár egy vadidegen mosolyában és mindemellett leginkább saját magunkban, mert szükségünk van arra, hogy ne egyedül és ne cél nélkül bolyongjunk.

A regényben többször is elhangzik, hogy el kell tévedni, én inkább azt éreztem olvasás közben, hogy olyan tájakon is kell bolyongani nyitott szívvel és lélekkel, ami kívül esik a komfortzónánkon, ahol talán elsőre nem is értjük mi miért úgy van, ahogy, vagy ki mért olyan, amilyen, de ha figyelünk és meghallgatjuk a mésikat, végül megérthetjük, megszerethetjük, vagy csak elfogadhatjuk, de mindenképp többé válhatunk e tapasztalat által.

Bolyongó – Pötyi

Szepes Norbert szeptemberben új esélyt kap a helyi hatosztályos gimnázium egyik végzős osztályában. De nem egyszerű a beilleszkedés. Tetoválása láttán többen összesúgnak a háta mögött, mások örültnek tartják különös szokásai miatt. És persze fontos kérdés, hogy mit szól hozzá az osztály legmenőbb rockere, nem beszélve az éles szemű Farkas Miráról, aki olyan gyanakvóan néz rá, mintha küldetésének tekintené , hogy minél többet megtudjon a titokzatos új osztálytársról.

Norbit azonban évek óta nem érdekli a cikizés. Ami igazán számit neki anyjának tett igérete, az Őry család baráti oltalma, Mikko, a finn tökfej, a városszéli tölgyerdő, az akácméz , és egy félkarú isten.Csakhogy hamarosan felbukkan egy árny a múltból, aki mintha Norbi saját árnyéka lenne -és a fiú kénytelen számot vetni mindazzal , ami miatt ott kellett hagynia régi iskoláját, és meg kell hoznia egy olyan döntést, amelyben nem biztos, hogy a sors istennői a segitségére lesznek.

Értékelés

Szepes Norbi életéböl bő 2 hónapot kisérhetünk figyelemmel, hogyan sikerül a beilleszkedés az új osztályba. Nem egyszerű a tetoválásai, az átlagostól eltérő világnézete-finn oktatás, a skandináv istenek hodolata. Különcnek bélyegzik de mindez nem érdekli.Zord külső érző szivet takart, ahogy viszonyult Danihoz, megkedveltette magát Mirával, osztálytársaival. Szüleiért való aggodás, Robibá sörüzeméért, Mikóért. A múlt árnyainak felbukkanása, vajon mi történt csak a vége felé tudjuk meg.A köny üzenete mondanivalója -fiúknak , lányoknak, szülöknek, tanárokna. A Külső alapján sokan itélkeznek, tettek, cselekedettek alapján, nem ismerve a hátteret. Itélkezni, véleményt formálni nagyon tudnak az emberek. Norbi útkeresése néha úgy viselkedik mint egy felnött, máskor teljesen gyerekes volt. A befejezés nagyon meglepett, nem ezt vártam teljesen váratlan fordulat volt.