Miután letettem a könyvet sokat gondolkoztam azon, hogy mit is fogok írni értékelésként. Az első gondolatom a befejezés után az volt, hogy igazából nem tetszett. Azt azonban, hogy miért is nem, az még most is kicsit megfoghatatlannak tűnik. Ha részleteiben veszem a könyvet, akkor sok minden tetszett benne, de mégis úgy vagyok vele, hogy bár örülök, hogy olvastam, mert ezzel új magyar szerzőt ismerhettem meg, nem lett kedvencem a regény.
Szeretem a gimnáziumban játszódó regényeket, visszarepítenek a gimis időkbe, mindig nosztalgikus emlékezésre késztetve. Ebben a regényben is megkedveltem jó pár szereplőt – Norbit, Robi bá-t, Gabeszt – volt benne elég humor és ráadásul a történet annak ellenére, hogy gimnazistákról szólt, igen komoly fordulatokat vett, jelentős kérdéseket boncolgatott (előítélet, megkülönböztetés, gyermekkori trauma feldolgozás, stb).
Külön színfolt volt Mikko, bár nem sikerült valóságos személyként elképzelnem, annyira hihetetlen karakter volt.
De akkor mi hiányzott? Arra jutottam, hogy sok apróságon múlt, ami összeadódott és végül hiányérzetem maradt, nekem nem lett kerek egész. Az biztos, hogy a nyelvezet igen sokszor kizökkentett, a „röhög” és a „tököm” szó túlzott használata nagyon zavart, valamint sokszor éreztem úgy mintha egyes jelenetekben a párbeszédek ismétlődtek volna. Furcsa maradt az is, hogy „hülye vikingnek” hívta Míra Norbit, még az elején megértettem, még emlékszem, hogy ugratással lehetett figyelmet felkelteni és esetleg egy ilyen becenév még talán viccesen kötődést is hozhat, de az események előrehaladtával nekem egyre zavaróbbá vált. A skandináv mondavilág és Norbi kidolgozott volt, néha már-már inkább felnőttnek tűnt, mint gimis diáknak, a skandináv isteneket sikerült tényleg úgy ábrázolni, mint valós személyek, csak a végére nekem túl sokszor emlegette őket Norbi.
A történet szerintem itt-ott túl gyors fordulatot vett, pl. ahogy Norbit megkedvelik az osztálytársai, kicsit kétkedve fogadtam, hogy ez pár héten belül megtörténhet, a végét is kicsit kapkodósnak éreztem, főleg, mivel végre lezárulhatott egy igen nehéz fejezet Norbi életében, rendeződött a kapcsolata mindenkivel, lettek barátai, ott van Míra, mindezek után lehetősége nyílna egy nyugodtabb életre, erre elmegy világot látni. Bennem kérdésként megmaradt, hogy ennyi viszontagság után, ebben a korban valóban hoz egy fiú ilyen döntést?
A regény borítója nagyon szép lett, olvasás után fedeztem fel a magyar kártya motívumot az egyik madártollban, az nagy mosolyra késztetett, átgondolt koncepciót tükröz.
Olvasás előtt és után mindig elgondolkozom a könyvek címén, előzetesen, hogy mit sugall a leírással együtt, illetve utána, hogy milyen többletjelentést ad hozzá az olvasásélményem. Ebben az esetben az olvasás számomra kitágította a jelentést, ugyanis azt éreztem, hogy nem csak Norbi bolyong, hanem mindannyian bolyongunk az életben egyrészről saját magunk helyét keresve, másrészről az embertársaink tömegében eligazodni próbálva. Kapaszkodót keresünk a családunkban, a barátainkban, néha egy rossz napon akár egy vadidegen mosolyában és mindemellett leginkább saját magunkban, mert szükségünk van arra, hogy ne egyedül és ne cél nélkül bolyongjunk.
A regényben többször is elhangzik, hogy el kell tévedni, én inkább azt éreztem olvasás közben, hogy olyan tájakon is kell bolyongani nyitott szívvel és lélekkel, ami kívül esik a komfortzónánkon, ahol talán elsőre nem is értjük mi miért úgy van, ahogy, vagy ki mért olyan, amilyen, de ha figyelünk és meghallgatjuk a mésikat, végül megérthetjük, megszerethetjük, vagy csak elfogadhatjuk, de mindenképp többé válhatunk e tapasztalat által.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése